Egy ház korlátján örök életre keltek a neves magyar karikaturisták, akik szellemük játékosságával és éleslátásukkal örökre nyomot hagytak a kultúránkban.

A Ludas Matyi szerzőinek munkái előtt emléket állító díszek közt bikinis nőalakot, és tévéfejű férfit is találunk.

A kiegyezés óta eltelt majd' másfél évszázad során a karikatúra a magyar sajtó szerves részévé nőtte ki magát. A nagyvárosi polgárság igényeit tükröző, 1868-tól 1938-ig megjelenő Borsszem Jankó nyitotta meg a képi humor kapuit, amely máig inspirál számos tehetséges művészt, mint például Marabu vagy a Grafitember. E hagyomány folytatása révén a karikatúra nem csupán művészeti formává, hanem a társadalmi és politikai kommentár eszközévé is vált.

A politikai változásokra, a forró nyarakra, Budapest folyamatos átalakulásaira, a háború által okozott rombolásra, vagy éppen a városfejlesztési álmokra reagáló apró rajzok nézegetése közben gyakran felfedezhetjük az alkotók személyiségét. Erre példa a Ludas Matyi (1945-1993) oszlopai, mint Vértes György, Pusztai Pál, Brenner György, és a nemrégiben elhunyt Sajdik Ferenc is. Ők nem csupán több tízezer, sőt, akár százezer példányban megjelent munkáik révén élnek tovább, hanem számtalan rajzuk is megmaradt, amelyek most gyűjtők féltett kincseiként őrzik emléküket.

A rajongók közül akadt egy, aki nem elégedett meg csupán a művészet csodálatával: a Ludas, vagy akár a korszak stílusjegyei annyira inspirálták, hogy a rajzok apró részleteit egy napozóterasz korlátján, fémmunkaként formálta meg, így örökítve meg az alkotás szellemét.

A kivételes munkákról szeptember elején, a Magyar Kincskeresők nevű Facebook-csoportban tűntek fel fotók, amik közül az egyik a Gelkaként ismertté vált, 1960-1993 között létező, tévék és rádiók mellett mosógépek és hűtőszekrények javítását is végző Gépipari Elektromos Karbantartó Vállalat egyik reklámját idézi:

A háttérben különféle férfi- és női alakok tűnnek fel, mindegyik sajátos pózban és kifejezéssel, mintha egy titkos történetet mesélnének el a mozdulataikon keresztül.

Az alkotó neve, illetve a munkák születésének ideje sajnos nem ismert, egy dolog azonban biztos: az, hogy a műtárgynak is beillő otthondíszek biztos helyen, egy magángyűjteményben pihennek, a következő években pedig a tervek szerint nem is fognak gazdát cserélni.