Urbán Tamás 80 - A városi élet színes palettája: csövesek, punkok, mentősök és a határvonalon egyensúlyozó egzisztenciák Ez a cím egy különleges utazásra invitál minket a városi lét sokszínű világába, ahol a társadalom peremén élők és a hétköznapi hősök
"Ami nem létezik, azt nem is érzékeljük" – fogalmazott Parmenidész, a görög filozófia egyik kiemelkedő alakja. E megállapítás, ha alaposabban megvizsgáljuk, szinte önálló életre kel a digitális világunkban, ahol a láthatóság és a figyelem határozza meg a valóságot. Az a tény, hogy valamiről nincsenek képek, és ami nem kerül a közvélemény elé "bizonyíték" formájában, mintha soha nem is létezett volna. Ez a logikai megközelítés nem csupán a mai kor terméke; a Kádár-korszak is mesterien alkalmazta ezt a taktikát. Az elhallgatás és a cenzúra módszere révén olyan illúziót teremtett, mintha egy prosperáló, rendezett ország bontakozna ki: fejlődő települések, emelkedő életszínvonal és a szocialista stabilitás képe. Ám a valóság mélyén, a láthatóság peremén, egy másik Magyarország lüktetett, amelyet a hivatalos diskurzus elkerült.
A szegénytelepek sötét utcáin, a börtönök zárt celláiban, valamint a tűrt és tiltott csöves és punk szubkultúrák rejtett zugain zajlott egy titkos élet, amelyre a hivatalos történetírás és a központi propaganda mindent elkövetett, hogy ne kerüljön a felszínre. A mentőautók személyzetének mindennapi tapasztalatai, a totálisan elfeledett sorsok árnyai mind-mind egy párhuzamos világot formáltak, ahol a társadalom peremén élők küzdelmei és élményei nemcsak valósak, hanem mélyen emberiek is.
Urbán Tamás a láthatatlan rétegekre irányította a figyelmét: ott volt, ahol mások nem akartak nézni, vagy ahonnan elfordították a tekintetüket. Tudta, hogy ami nem kerül a színpadra, az könnyen feledésbe merül. De Urbán nem csupán fáradhatatlanul exponálta a filmjeit; ő valóban belelépett ezekbe a világokba, kapcsolatokat épített, barátságokat kötött, és alanyai mindennapjaiba ismereteket nyert. Az idén júliusban nyolcvanadik születésnapját ünneplő fotóriporter életműve ezért is maradt ennyire élő és releváns. Mert ő nem a szenzációra, nem a kivételes eseményekre vadászott, hanem arra, amit mások figyelmen kívül hagytak, vagy ami elől elmenekültek. Urbán Tamás olyan történeteket hozott felszínre az évtizedek során, amelyek hivatalosan nem léteztek. Képeivel ezek a narratívák ma is életre kelnek, és helyet kapnak kollektív emlékezetünkben.
Urbán Tamás 1945. július 6-án született Szatmárnémetiben. Érettségit Debrecenben tett, majd a család fővárosba költözése után hangmérnöknek tanult a Budapesti Műszaki Egyetemen. Ám az olthatatlan kíváncsisága és az élet végül egészen más irányba terelte, a fotográfia iránti érdeklődése pedig bizonyára nagyban köszönhető annak is, hogy még a hatvanas évek közepén megismerkedett Kotroczó Istvánnal, a Magyar Ifjúság magazin akkori fotóriporterével. Urbán végül 1969-ben lett a Pest Megyei Hírlap fotóriportere, ahol már korán megmutatkozott ösztöne arra, hogy a hivatalos, kirakatba szánt képeken túl a társadalom valódi arcait is megmutassa. 1972-től egészen a rendszerváltozásig, 1990-ig dolgozott az Ifjúsági Magazin havilap fotóriportereként egy olyan korszakban, amikor a lap a maga könnyedebb, popkulturális profiljával lehetőséget biztosított a társadalmi érzékenységű riportok elkészítésére is.
Ifjúsági Magazin-os évei alatt Urbán olyan szubkultúrák világába nyert betekintést, amelyeket addig csupán kevesen, vagy teljesen figyelmen kívül hagytak. A fiatal bűnözők, intézetisek, drogosok, csövesek és punkok - mind a Kádár-kor társadalmának peremén élő emberek - életét dokumentálta, amivel nem csupán kívülálló szemlélővé vált, hanem a közösség részévé is. Urbán nemcsak lencsevégre kapta őket, hanem beengedte őket a saját világába, így a kölcsönös bizalom és megértés szőtte át a kapcsolatukat. A hetvenes években kezdte el fényképezni az Aszódi Javítóintézet mindennapjait, a fiatalok arcképeit és a szigorú, szabályokkal teli intézményi környezetet. Az aszódi sorozat máig az egyik legmeghatározóbb munkája, hiszen a képeken egyszerre van jelen a szabadság iránti vágy, a bezártság érzése és a gyermeki ártatlanság, amelyet a körülmények kegyetlenül formáltak. A MÚOSZ fotóriporteri iskolájában – ahol olyan neves tanárok, mint Keleti Éva és Féner Tamás irányították – készült vizsgamunkája is Aszódról szólt, híres-hírhedt kiállítását pedig magában az intézetben rendezték meg. A megnyitó eseményén máig emlékezetes pillanat volt, amikor Keleti Éva méltató szavába vágva egy magas rangú minisztériumi elvtárs váratlanul kijelentette:
Ez az anyag sosem hagyja el az intézmény határait.
A múlt árnyai és a jelen fényei találkoznak egy különös történetben, ahol a múltban elfeledett anyagok csak évtizedek múltán nyernek újra értelmet. Urbán életútja során Aszód határait messze elkerülte, mígnem a 2010-es években egy pincében, egy megkopott zongora rejtekében rábukkantak a régi felvételekre. Ez a felfedezés új lehetőségeket teremtett, és Urbán Ádám, a fotográfus fia, szintén belemerült a múltba, hogy saját, 21. századi nézőpontjával kiegészítse a történetet. Az apa és fia párhuzamos kiállítása a Capa Központban 2018-ban egyedülálló lehetőséget teremtett a nézők számára, hogy felfedezzék a családi örökséget és a közös emlékeket, melyek a javítóintézet falai között születtek.
Urbán az elsők között dokumentálta a magyarországi csöves és punk szcénát, valamint az újhullámos zenekarok körül formálódó közösségeket. Képein ugyanúgy feltűnnek a legendás Hajógyári-szigeti Fekete Bárányok koncert színpadképei, mint a balatonfüredi Magyar Hajó- és Darugyárban rendezett újhullámos együttesek fesztiváljának pillanatai. De valójában kevésbé a színpadi jelenlét érdekelte Urbánt, inkább a koncerthelyszínek környéki élet, a szünetek, a tétlen várakozás, a szakadt farmerdzsekik, lestrapált alföldi papucsok, velük a szocializmus szűrt levegőjében a szabadság érzését kereső fiatal arcok. Urbán képei nélkül másképp nézne ki a magyarországi nyolcvanas évek emlékezete. A fiatalok szobáiban, a baráti körökben, az utcákon és panelházak között elkapott pillanatok közelebb visznek bennünket ahhoz, hogy megértsük: a rendszer sűrű szürkesége alatt létezett egy egészen más világ is.
A Heti Fortepan cikksorozat eddigi válogatásaiban is megjelentek Urbán életművének legkülönbözőbb szegmensei: a Pest Megyei Hírlap helyszíni tudósításai, a mozgássérültek helyzetét feltáró képei, a mentősök munkája vagy a szigorúan zárt börtönvilág mind-mind arról tanúskodnak, hogy Urbán nem ismert sem lehetetlent, sem félelmet, ha új terepre kellett lépnie. Fotóriporterként a fiatalok droghelyzetével is először foglalkozott a nyolcvanas évek Magyarországán, s erre az Egészségügyi Világszervezet, a WHO is felfigyelt, aminek egy genfi kiállítás lett az eredménye. Elképesztő munkatempójának és szorgalmának köszönhetően a kötelező körökön túl mindig hagyott magának időt arra, hogy kizárólag belső indíttatásból menjen utána újabb és újabb témáknak.
Az aszódi anyag mellett Urbán másik jelentős képriportja a börtönök rejtett világát tárta fel. A szegedi Csillag börtön falai között ismerkedett meg Deák Ferenc figurájával, aki nem csupán a haza bölcseként volt ismert, hanem Pillangó néven vált a nyolcvanas-kilencvenes évek underground budapesti szubkultúrájának ikonikus alakjává. Pillangó gyakran feltűnt a főváros éjszakai életében, megjelenését a testét és arcát borító tetoválások tették igazán emlékezetessé. Ha Urbán nem vállalja fel, hogy a szabadulása után autójával Budapestre segíti, és nem dokumentálja a férfi legszemélyesebb pillanatait mintegy hat éven keresztül, egészen 1994-es haláláig, valószínűleg Pillangó alakja is a feledés homályába merült volna. Urbán inkriminált sorozatából a világjárvány kitörése idején, 2020-ban nyílt kiállítás a Capa Központban, és az anyagból azonos címmel könyv is készült.
Olyan intim és hiteles anyagot alkotott a mozgássérültek közösségéről, amely nem a sajnálat vagy a távolságtartás érzetét kelti, hanem egyenrangú partnerként állítja őket a középpontba. A mindennapi küzdelmeik bemutatásával arra törekszik, hogy rávilágítson arra, hogyan élik meg a lehető legteljesebb életet, a kihívások ellenére is.
A partnerség egészen megejtő példája bontakozik ki azokban a képanyagokban, amelyeket a mentősökkel szinte együtt élve készített hosszú éveken keresztül balesetekhez vagy otthoni halálesetekhez kiérkezve. A mentőszolgálatnál még saját rádiós hívószáma is volt - az 501-es - és nemegyszer előfordult, hogy autójával elsőként ért a helyszínre, ahol a fotografálásnál előbbre való volt életet menteni. Urbán amúgy sem akart feltétlenül mindent megörökíteni. Voltak pillanatok, amelyeket szándékosan nem fotózott le: amikor úgy érezte, hogy egy helyzet emberileg túl intim, akkor nem a gépéhez nyúlt, hanem csendben maradt. Ez a hozzáállás tette fotóit emberivé és hitelessé.
Urbán Tamás a rendszerváltás után is folytatta aktív pályafutását, 1990-től a hamburgi székhelyű Stern magazin munkatársaként tevékenykedett. Itt számos figyelemre méltó riportot készített, többek között szexmunkásokról és a Trabantjaikat extravagáns módon átalakító keletnémet tulajdonosaikról, amelyek azóta ikonikusnak számítanak. 1994-től a Blikk fotóriportereként a bulvárújságírás világában is megőrizte sajátos dokumentarista megközelítését, mindig az emberi történetek mélyére hatolva, még a legegyszerűbb esetekben is. Az évek során, az Ernst Múzeumtól egészen a Blaha Lujza téri aluljáróig, számos kiállításon mutatta be munkáit. Karrierje alatt olyan rangos elismerésekben részesült, mint a Balázs Béla-díj, a WHO Nagydíja, a Magyar Fotóművészek Szövetsége Életmű-díja és a Fotóriporteri Életműdíj. Nyolcvanadik születésnapja alkalmából a családja magánkiadásban, fia szerkesztői közreműködésével készít egy különleges és reprezentatív kötetet A fotóriporter naplójából címmel, amely hamarosan napvilágot lát.
Tíz évvel ezelőtt Urbán Tamás volt a Fortepan első fotóriporter-adományozója. Becslése szerint életműve körülbelül egymillió képkockát ölel fel, melyek közül jelenleg öt és félezer érhető el online, forrásmegjelöléssel és szabad felhasználással. Felvételei ma már több generáció számára nyújtanak betekintést egy olyan múltra, ahol nincsenek színezett ideológiák vagy utólagos magyarázatok – csupán emberek, helyzetek és történetek elevenednek meg.
Szerző: Kéri Gáspár | Képmanipuláció: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai partnerségének keretein belül jön létre. Az eredeti cikket az alábbi linken érheted el: https://hetifortepan.capacenter.hu/urban-tamas-80.
