A klímakatasztrófa túlélése: Van remény? | 24.hu

Milyen mértékben nyújthat segítséget a múlt a környezeti kihívások megoldásában és a klímaváltozás kezelésében? A januári számában a magyar BBC History magazin egy érdekes interjút közöl Peter Frankopan, az Oxfordi Egyetem neves történész professzora, valamint Chris Packham, elismert természettudós és környezetvédelmi aktivista között. Az alábbiakban ezt az interjút tömören összefoglaljuk.

Peter Frankopan The Earth Transformed (Átalakult Föld) című 2023-as könyve bemutatja, milyen drámai módon alakította az emberiség sorsát az éghajlat az évszázadok során. Mennyiben javíthatja az éghajlatváltozás megértését a múlt vizsgálata?

Peter Frankopan szavai rávilágítanak arra, hogy bolygónk hosszú időn keresztül létezett az emberek megjelenése előtt. Miközben hajlamosak vagyunk önmagunkat a középpontba helyezni, gyakran megfeledkezünk a leglényegesebb tanulságról: a természet nem foglalkozik azzal, hogy mi itt leszünk-e a jövőben, akár száz, akár ezer év múlva. Ha átlépjük környezeti határainkat, a következmények végzetesek lehetnek – ezen komolyan el kellene tűnődnünk, hiszen a minket körülvevő világ gyorsan átalakul. Valójában, noha a jelenlegi válságok – mint a globális felmelegedés, az időjárás kiszámíthatatlansága, vagy a fenntarthatóság és a biodiverzitás védelmének kihívásai – nem új keletűek, a legnagyobb probléma az, hogy a történelem tanulságai szerint ezek a krízisek most sokkal gyorsabban következnek be, mint valaha.

Mennyire lényeges a történelem szerepe a természettel való kapcsolatunkban?

Chris Packham: A történetírás mindig is tartalmazott kortárs nézőpontokat, elmesélve, hogy kik vagyunk és hogy jutottunk idáig. Én mindig a történelemhez fordultam, hogy megértsem a dolgok mai állását. Elég rémisztő belegondolni, hogy még a közelmúlt során is jelentős szerepet játszottak a bolygószintű folyamatok abban, hogy mai világunk miként formálódott. Hihetetlenül elbizakodottan hiszünk abban, hogy ez a világ nekünk épült, és kihasználhatjuk, ahogyan csak tetszik, és elég ellenálló lesz ahhoz, hogy minden abúzust elviseljen. Ez egyszerűen nem igaz. Láthatjuk, hogy nagy bajban vagyunk - már csak azért is, mert már sokszor voltunk ilyen helyzetben.

PF: A klíma nagyon gyakran változott, és a múltban is voltak katasztrófák. Az emberek hajlamosak azt mondani: ez pontosan azt mutatja, végül minden rendben lesz. De csaknem pont az ellenkezőjéről van szó, azok a csodálatos városállamok, amelyek túllépték kereteiket, végül is eltűntek. Civilizációk jönnek és mennek - és ennek konkrét okai vannak.

A globális felmelegedés rendkívül kedvezőtlen helyzetet teremt az emberi faj számára, ám egy járványos betegség szempontjából paradox módon kedvező körülményeket teremt, hiszen az emberek soha nem éltek még ennyire szoros közelségben egymáshoz. Emellett ott van az a hatalmas nyomás is, amit a nyersanyagok iránt érzünk. Nem hiszem, hogy teljesen tudatában vagyunk annak a lavina-effektusnak, amely ebből a sok tényezőből adódik, és hogy milyen vékony jégen egyensúlyozunk az összeomlás szélén. Az én feladatom, hogy rávilágítsak arra, hogyan jutottunk el eddig a pontra, míg olyan emberek, mint Chris Packham, azon dolgoznak, hogy megtalálják a módját, hogyan térhetünk vissza a szakadék pereméről. Ezt úgy kell tennünk, hogy reményt közvetítünk, mert ha mindannyian csak a katasztrófát hirdetjük, az emberek pánikba esnek, és bezárkóznak a párbeszéd elől.

A környezeti és klímaváltozásról folytatott párbeszéd sokakat a tagadás irányába terel, ahelyett, hogy elősegítené a valóság elfogadását. Miért váltanak ki az adatok, statisztikák és a környezeti változásokkal kapcsolatos kihívások egyesekből ellenállást és dühöt? Talán a lényeg az, hogy ezek az információk szembesítik őket a jövőbeli következményekkel és a tudatos döntéshozatal szükségességével, ami sokak számára ijesztő. Az emberek hajlamosak elzárkózni a nehezen emészthető igazságoktól, hiszen a változásra való kényszerítő hatás gyakran kényelmetlen érzéseket kelt. A környezeti válság elismerése ugyanis nem csupán tények elfogadását jelenti, hanem a saját életmódunk, értékrendünk és jövőnk újragondolását is.

Azt hiszem, a lényeg egyértelmű: a változás elkerülhetetlen. Az emberi faj intelligenciája, alkalmazkodó képessége és kreativitása valóban lenyűgöző. Mégis, míg a gyógyítás terén kiemelkedő teljesítményt nyújtunk, a megelőzésben hajlamosak vagyunk lemaradni. Gyakran egy hatalmas pofon – akár a természet részéről, akár saját magunk hibáiból adódóan – szükséges ahhoz, hogy végre észbe kapjunk. A második világháború remek példa erre: a világ számos országában hatalmas káoszt és szenvedést okozott, de az emberi találékonyság csodákat tett, hogy megoldásokat találjunk a felmerülő problémákra. A Covid-járvány szintén figyelemre méltó példája ennek a jelenségnek. Tudtuk, hogy mennyire sebezhetőek vagyunk egy globális egészségügyi válsággal szemben, mégsem tettünk eleget a védekezés érdekében. A vírusmilliók életét követelte, de mindössze nyolc hónapon belül sikerült kifejlesztenünk egy vakcinát, amely több millió ember életét mentette meg. Ez a paradoxon jól mutatja, hogy a nehézségek ellenére az emberi kreativitás és találékonyság képes a legnagyobb kihívásokra is válaszokat adni.

Bár az emberiség számos csodálatos tulajdonsággal bír, a változásokhoz való alkalmazkodás nem éppen erősségünk. Kényelmesen elhelyezkedünk a megszokott keretek között, és ragaszkodunk ahhoz a környezethez, amelyben felnőttünk. Az alacsony hatékonyság, a fenyegetettség és a félelem sokszor a mindennapjaink része, és bár a félelmet igyekszünk elfojtani, valójában nem kellene. Számomra a félelem nem ellenség, hanem egy erőteljes motiváló tényező. A természetben a félelem két alapvető reakciót válthat ki: harcot vagy menekülést.

Visszatérve egy másik megközelítéshez, érdemes megjegyezni, hogy a Föld történetének során csupán egy százaléknyi faj tudott túlélni a kihalás folyamatait. A kihalás az evolúció szerves részét képezi, és meglehetősen öntelt dolog azt hinni, hogy csupán a mi akaratunk képes irányítani ezt a komplex és folyamatosan változó folyamatot.

PF: Az egyik olyan téma, amely mélyen foglalkoztat, az emberek korábbi gondolkodása a biodiverzitás csökkenéséről és a fenntarthatóságról. Az ősi írások között sok olyan szöveget találunk, amelyek az erőforrások csökkenése és a környezeti változások miatt érzett aggodalomról tanúskodnak. Ádám és Éva mítosza egyfajta környezeti parabola, amelyben az Édenkert tökéletes harmóniája és a Jóisten bősége mellett ott lapul a figyelmeztetés: ne légy önző. Isten büntetése, amely azzal jár, hogy az emberiségnek gyomokkal, árvizekkel, aszályokkal és éhínségekkel kell megküzdenie, azzal a következménnyel jár, hogy magunknak kell megteremteni mindazt, amire szükségünk van. Az első írásos emlékek javarészt a természetünkkel való kapcsolatunkról szólnak, és érdemes észrevenni, hogy a ma is aktuális kérdésekkel őseink is szembesültek, évezredeken át.

Úgy véli, hogy a történelem segíthet átvinni ezeket az üzeneteket?

CP: A kis jégkorszak Európában - a 14. századtól a 19. század közepéig - visszavetett bennünket, de sikerült túljutni rajta. Nem csak annyit tettünk, hogy vártuk az éghajlat javulását - ötletesség és kitartás kellett hozzá, amit példának kell tekintenünk, és amiből erőt meríthetünk ma is.

Vannak olyan történelmi hőseik, akiknek a példája befolyásolhatja mai vitákat?

CP: Én azon gyerekek közé tartoztam, akik H. G. Wells 1895-ös regényét, Az időgépet olvasva nőttek fel, és mindig arról álmodoztam, hogy megdörzsölök egy lámpát és egy dzsinn felajánl nekem három utazást. Nyilván szeretném megnézni a Tyrannosaurus rexet, kora legnagyobb ragadozóját, szeretném pontosan tudni, hogy mi történt a Little Bighorn-i csata végén, amikor 1876-ban Custer alezredes katonái vereséget szenvedtek Ülő Bika indiánjaitól. De a harmadik kívánságom az lenne, hogy eljussak a jövőbe, és megnézzem, az emberiség ma élő tagjai közül kiket tisztelnek hősként. Azt gondolom, olyan egyéniségek lesznek köztük, mint Greta Thunberg svéd környezetvédelmi aktivista. Elképzelem, hogy elmegyek a londoni Parlament térre, és megnézem, kire cserélték Churchill szobrát.

Peter Frankopan megjegyzése arra utal, hogy a környezet történetének vizsgálatában sokszor figyelmen kívül hagyják a hosszú időszakokat, különböző földrajzi területeket és a kisebb, nemzetközi szinten kevésbé ismert közösségeket. Ezzel szemben a kutatások gyakran a központi eseményekre és nagyobb népességekre összpontosítanak, miközben elfeledkeznek arról, hogy a természet és az emberi tevékenység kölcsönhatásai a világ számos sarkában zajlanak, amelyeket érdemes lenne alaposabban megismerni. Frankopan hangsúlyozza, hogy a történeti elemzés szélesebb spektrumú megközelítése nélkül nem kapunk teljes képet a környezet és az emberi társadalmak kapcsolatáról.

PF: Az őslakosok nagyrészt ki vannak írva a történelmünkből, miközben mindenütt a világon általában gondos őrzői voltak az ökoszisztémáknak. Ez mérhető, bizonyítható tény. Nagyon gyorsan kellett reagálniuk a változásokra, és ezt általában praktikus módokon oldották meg. Jól értették, hogyan működik a fenntarthatóság, de ezt még ma is ritkán emelik ki, olyan csoportokat leszámítva, mint a Survival International jogvédő szervezet.

A természet védelme sokszor vadrezervátumok kialakításával jár, amelyek következtében az ott élő embereket is el kell költöztetni. Tanzániában és Kenyában például a maszáj közösségeknek olyan földeket kellett hátrahagyniuk, ahol évszázadok óta éltek, és hasonló sorsra jutottak a közép-afrikai baka törzs tagjai is. A természetvédelmi mozgalom egyes képviselői azt hangoztatják, hogy a természet csak akkor lehet valóban sértetlen, ha az emberek távol maradnak tőle. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy az ember és a természet képes harmonikus együttélésre, és az élővilág megóvása nem feltétlenül igényli az emberi jelenlét teljes kizárását.

A 2015-ös évben megjelent "A Selyemutak" című könyvemben Közép-Ázsiát és a nomadizmus kultúráját kutatva azt a kérdést vizsgáltam, hogy a nem városlakó népek és életformájuk miként formálták a történelem alakulását. A nomád közösségekről gyakran lekezelő módon beszélnek, vadként és kegyetlenként ábrázolva őket. Ám érdemes észben tartani, hogy a városokban használt termékek jelentős része távoli vidékekről érkezik, és ritkán gondolunk arra, hogy kik állnak a termelés mögött. A "civilizáció" kifejezés a latin civilis szóból ered, amely a városban élő emberekre utal, és hajlamosak vagyunk túlságosan a hatalmi központokban élőkre, főként a férfiakra és gazdagokra figyelni. Fontos, hogy felismerjük: a világon rengeteg különböző életforma létezik, és mindegyiket érdemes felfedeznünk, hiszen együtt alkotják a bolygónk gazdag és sokszínű történelmét.

CP: Amikor a Pangea szuperkontinens felbomlott, az Amerikában kifejlődő emlősfauna különbözött az ázsiaitól, afrikaitól és európaitól. Nagyobb volt a változatosság, amiből háziasításra alkalmas fajokat lehetett válogatni, és ez nagyobb mennyiségű élelemhez nyújtott hozzáférést. Ez tette lehetővé az ókori civilizációk felemelkedését, amelyek jóval az amerikai civilizációk előtt írott kultúrát hoztak létre. Így aztán az, hogy a történelem mely részleteire fókuszálunk, a biológiára vezethető vissza.

Mennyire hisz abban, hogy az emberi kreativitás, a technológiai fejlődés és a történelmi tapasztalatok fényében új lehetőségek nyílhatnak meg előttünk a jövőben?

CP: Pragmatista vagyok: tudom, hogy nem élhetünk tovább úgy a bolygón, ahogy most. De hiszek abban, hogy a leleményességünk - találékonyságunk és kreativitásunk - elég lesz az emberiség túléléséhez.

Nem engedett a kísértésnek – a rengeteg összegyűjtött adat után – hogy ne nézzen bele a jövő titkaiba?

PF: A történészek ironikus módon elég rossz előrejelzéseket tudnak adni. Borúsan tudjuk látni a jövőt, talán azért, mert folyamatosan háborúkkal és járványokkal foglalkozunk. Inkább nem bocsátkoznék jóslásokba. Történészként az tűnt helyesnek, hogy elmagyarázzam, hogyan jutottunk odáig, ahol 2025-ben tartunk, és meghagyjam az embereknek, hogy kitalálják, mi jön ezután - és mit kéne nekik, családjaiknak, barátaiknak és közösségeiknek tenni. Mindannyian változtathatunk egy kicsit. De ha együtt cselekszünk, akkor a dolgok kicsit biztatóbbnak tűnnek.