Az öregedés és az öregkor fogalmai sokak számára rendkívül szubjektívek, hiszen mindannyiunknak más tapasztalatai és érzései vannak ezzel kapcsolatban. Az öregedés nem csupán a fizikai változások sorozatát jelenti, hanem egy belső utazást is, amely során

Az utazásom előtti szünetben, bár már számos alkalommal foglalkoztam az időskorral, eddig inkább azt vizsgáltam, hogy a társadalom hogyan percepciója az időseket, milyen irreális elvárásokat támaszt velük szemben, és milyen szerepet szánnak nekik a mindennapi életben. Azonban most szeretném kiemelni egy rendkívül fontos aspektust, amely eddig elkerülte a figyelmemet: a szubjektív öregedést és a szubjektív öregkort. Arról van szó, hogy miként éljük meg az évek múlását, mikor és hogyan válunk lelkileg öreggé, valamint a számszerű öregedés és a belső lelki állapot közötti összefüggésekről. Fontos megemlíteni az időskorhoz kapcsolódó érdekes jelenséget is, amely az idő múlásának különleges érzékeléséből fakad. Ezért most ezekre a sokszor észrevétlen vagy nehezen megérthető lelki jellemzőkre szeretnék néhány szót ejteni, mert – mint hamarosan láthatjuk – ezeknek az ünnepekhez is szoros kapcsolata van.

Az idő múlása elkerülhetetlenül magával hozza a testi, idegrendszeri és ezáltal lelki-szellemi változásokat. Mégis, a leélt évek száma gyakran nem áll összhangban lelki állapotunkkal; sok esetben a fizikai állóképességünk is eltér a statisztikai normáktól. Más szavakkal: a lelki-szellemi korunk gyakran nem felel meg a naptár szerinti életkorunknak. Erről a jelenségről nem állnak rendelkezésünkre tudományos kutatások vagy statisztikák, csupán a személyes tapasztalatainkra és a beszélgetésekre támaszkodhatunk. Úgy tűnik, hogy sokan vannak, akik a naptár szerint eltelt évekhez képest fiatalabbnak érzik magukat. És itt nem arra gondolok, hogy a társadalom hogyan definiálja a fiatalságot, hanem a legbelső, néha meg sem fogalmazott érzéseinkre. A tapasztalataim alapján sokan úgy vélik, hogy van egy életkor, ahol az idő szinte megáll, és amelyben a legjobban érzik magukat. Én magam is emlékszem, amikor harmincéves lettem, világosan éreztem, hogy ez az az életkor, amely számomra a legideálisabb - legalábbis az addigi élményeim fényében. Azóta, bármennyire is telnek az évek, valahogy harmincasnak érzem magam, mintha ott ragadtam volna a megélt pillanatokban, és ez egyfajta örömöt hozott az életembe. Az utóbbi négy év, a férjem betegsége, az ő elvesztése, és az örököse által folytatott, rendkívül nehéz helyzetek azonban mind hozzájárultak ahhoz, hogy most már inkább 35 évesnek érzem magam.

Mint ahogyan természetesen létezik egy ezzel ellentétes megélési mód is, azoké, akik idősebbnek vagy jóval idősebbnek érzik magukat a valódi koruknál. Van egy kedves ismerősöm (a negyvenes évei közepén jár), aki egyszer nevetve mondta a téma kapcsán, hogy ő legalább 80 éves. Mert annyi mindent megélt, olyan sok és sokféle, zömében rossz (!) tapasztalata van, hogy az a lelkét nagyon-nagyon megöregítette. De sajnos egyre többen szaladgálnak körülöttünk az ilyen koravének (érdektelenek, beszűkültek, morcosak, figyelmetlenek...), bár a pálmát azért az infantilizáció viszi: veszélyesen szaporodik a gyerekes, felelőtlen, eltartásra váró, vágyó hivatalos nagykorú. Különben ez a jelenség is egy hatalmas téma, de most nem foglalkozunk vele.

A fent említett példák azt is érzékeltetik, hogy a szubjektív tapasztalatainkat számos tényező alakítja. Hihetetlennek tűnhet, de életünk során lényegében mindannyian hasonló élményekkel gazdagodunk, hiszen közös eseményekkel találkozunk, mint a születés, halál, szerelem, elválás, csalódás, munka vagy betegség. Azonban az, ahogyan ezeket megéljük és értelmezzük, rendkívül változatos, és szorosan összefonódik az egyéni személyiséggel és a minket körülvevő környezettel. Mindenki saját szemszögéből, saját érzelmeivel és tapasztalataival közelíti meg ezeket az eseményeket, így a végső kifejezésmód mindenkinél egyedi.

Az emberi lélek fejlődése szorosan összefonódik azzal, hogy milyen adottságokkal és esetlegesen hiányosságokkal érkezünk a világra. Az utóbbiakat talán nem is nevezhetjük hiányosságnak, inkább másfajta sajátosságokként érdemes őket kezelni. Ezek az alapvető jellemzők – mint például a reakcióink gyorsasága, a hangulatunk stabilitása és a szorongásra való hajlamunk – mind hozzájárulnak ahhoz, hogy miként érzékeljük és értékeljük a belső korunkat. A családi környezet és a tágabb közösség hatására kialakuló értékrend, valamint az élet értelmére vonatkozó nézeteink szintén formálják belső világunkat. Az, hogy mennyire vagyunk képesek megbirkózni a nehézségekkel – legyen az bánat, tragédia vagy szenvedés – meghatározza, mennyire tudunk visszatérni az eredeti, viszonylag kiegyensúlyozott állapotunkhoz. A mindennapi életfilozófiánk, az önértékelésünk minősége, és a megküzdési stratégiáink mind hozzájárulnak ahhoz, hogy milyen szemmel nézünk a világra. Ezek az elemek együttesen formálják a gondolkodásmódunkat és az életérzésünket, amely végül tükrözi a lelkünk korát – azt, hogy mennyinek érezzük magunkat belül. Ha mindezeket figyelembe vesszük, lehetőségünk nyílik arra, hogy tudatosan támogassuk magunkat abban, hogy lelkileg ne váljunk koravénné. Célunk legyen, hogy a naptári korunkat ne csak elfogadjuk, hanem igyekezzünk fiatalabbnak érezni magunkat, hiszen ez kedvező hatással van a közérzetünkre, a lendületünkre és a mindennapjaink tartalmára. És mindez nem a fiatalságmániáról szól; sokkal inkább arról, hogy hogyan találjuk meg a belső egyensúlyt és boldogságot az élet különböző szakaszaiban.

Szerintem az öregedés pillanata akkor érkezik el, amikor a tervezésünk már nem a végtelenségre építkezik. Ez nem függ attól, hogy a naptárunk szerint éppen 20, 45, 66 vagy 92 év telik el mögöttünk. Persze, vannak racionális határok: tudjuk, hogy nem valószínű, hogy öt új nyelvet sajátítunk el, de egyet még megpróbálhatunk, és majd kiderül, hová jutunk; talán nem lesz alkalmunk beutazni a világ minden táját, ha eddig nem is jártunk messze, de elindulhatunk, és biztosan felfedezhetünk sok izgalmas helyet; tervezhetjük a következő generációk jövőjét, akikkel együtt élhetünk, és az ünnepi asztalok körüli összejöveteleket is, amelyek még sokáig tartanak, és majd meglátjuk, mit hoz a sors. A lényeg az, hogy a pszichés korunk gyakran összefonódik az érzelmi érettségünkkel. Éppen ezért fontosak a tervek és az álmok: álmodozzunk bátran, még ha néha a kétség árnyéka is ránk nehezedik, mert az ábrándozás nem csupán gyönyörű, hanem rendkívül hasznos is; nem az élet rontója, hanem inkább annak megőrzője. Hálásak lehetünk mindazért, amink van: az egészségünkért, még a kisebb betegségekért is; a társunkért, ha van, és ha már nincs, azért, hogy valaha mellettünk állt; a családunkért, a lakásunkért, a barátainkért, a kedves rokonainkért, és nem utolsósorban a jelenért, a mostért. Ünnepeljük mindazt, amit elérhetünk, és legyünk hálásak, hogy csak ennyi nehézségünk van, és hogy csak ennyi rossz történik velünk mostanában (hiszen sokkal több is lehetne!).

Tegyük különlegessé az életünket az ünnepléssel! Ha eddig nem tettük, most kezdjük el felfedezni az ünnepek szépségét! Az ünneplés nem csupán szép pillanatokkal ajándékoz meg minket, hanem örömöt hoz, és erőt ad a mindennapokhoz. Minden névnap, születésnap vagy évforduló, sőt, még a hétvégék is, mint a szombat és a vasárnap, alkalmak arra, hogy megünnepeljük a kezdeteket és a sikeres befejeződéseket. Nemrégiben átélhettük a karácsony varázsát, amely Assisi Szent Ferenc szavaival élve az ünnepek ünnepe. Ez az időszak a Megváltó születéséről szól, az öröm, a remény és a fény megérkezéséről a sötétség közepette, valamint a család és a szeretet ünnepléséről. Ezt követően pedig az új év ünnepe érkezett el, amely tele van reménnyel, lehetőségekkel és a jobbá válás ígéretével. Éljünk ezen lehetőségekkel, és tegyük mindennapjainkat szebbé az ünnepléssel!