Puskacső és diktafon: Riportkörúton Erdély festői tájain, 1989 nyarán Az 1989-es év feszültségekkel teli pillanatai között egy különös riportkörútra indultam Erdély szívébe. A puskacső és a diktafon összekapcsolása nem csupán szimbolikus, hanem a valóság

"Mint egy bolygó hollandi, akit meghívtak egy különleges utazásra, beléptem a helyszínre, és azonnal éreztem a körülöttem vibráló, eufórikus hangulatot, amely nem csupán az italok pezsgésének volt köszönhető." E szavakkal idézte fel Farkas Árpád azt a pillanatot, amikor 35 évvel ezelőtt, 1989 szilveszterén, Sepsiszentgyörgyön kerestem fel őt, az Erdélyben kitört romániai forradalom után. Én magam is hasonló érzésekkel jártam végig Háromszéket, tele reménnyel és lelkesedéssel. Sajnos, pár hónap elteltével a visszafogott, óvatos véleményekkel rendelkező többség aggasztóan beigazolódott a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom által, amelynek szemtanúja voltam.

"Ha nem térsz vissza, az Apróhirdetések-oldalon csak a legrosszabb hirdetések között tűnsz majd fel!" - viccelődött az egyik ügyeletes szerkesztő, miközben én az útra készülődtem, hogy ismét felfedezzem Erdély csodáit, ahová már sokszor ellátogattam.

A rendszerváltó, ám e minőségében már elfeledett napilap (lévén 1948 óta az első olyan hírlap, ahová már nem volt szükséges belépő az állampárthoz való feltétlen hűség, lojalitás) nyomdai előkészítésénél dolgoztam ekkor, 1989 utolsó napjaiban. Különös, átmeneti korszak volt ez az életemben: a nyomdába kerülő lapszám esetleges hibáiért többek között engem vettek elő, én viszont egy másik lapnál kértem számon a kommunista diktatúra ledőlésének időszakában megjelent, legelső cikkeim nyomdahibáit egy ottani kollégán.

Ki tudja, hány helyen dolgoztam főállásom mellett abban az időszakban; de egy dolog biztos: világosan emlékszem, hogy a már megszűnt Magyar Vasárnap című hetilapnak készítettem egy riportot az erdélyi utazásomról.

Munkám miatt sajnos a karácsonyi időszakban nem tudtam elutazni Erdély varázslatos tájaira. A két ünnep között indultam útnak; mivel gyerekkorom óta, 1976-tól kezdve, számtalan alkalommal jártam már a határon túli, elcsatolt vidékeinken, és ott rengeteg ismerősöm élt, az utazásom legfőbb célja az volt, hogy megtudjam, élnek-e, halnak-e a régi barátaim. Emellett kíváncsi voltam arra is, hogyan alakult a világtörténelem egyik legkegyetlenebb és legsivárabb diktatúrájának sorsa, amelynek bukása Magyarországon euforikus utcai ünnepléseket hozott magával.

Emlékszem, valamikor Rákoscsabán jártam, és egy különös pillanatban találtam magam: a közlekedés megállt, fényes délben - 1989. december 22-ét írtuk, a déli órákban. Mint hűséges tömegközlekedő, az út széléről figyeltem, ahogy az autók sorra leálltak, és a dudák hangja tölti meg a levegőt, pedig sehol nem láttam forgalmi akadályt. Nem messze tőlem egy kisebb csoport gyűlt össze egy teherautó körül, és izgatottan hallgatták a Kossuth Rádió déli krónikáját, amely szinte a kocsi nyitott ajtaján át áradt felénk. Odaintettek, és éppen arról beszéltek, hogy a román televízióban Mircea Dinescu költő és Ion Caramitru színész bejelentették: Ceausescu elmenekült Bukarestből. Az esemény súlya, a levegőben vibráló feszültség, mindez örökre belém égett.

Attól a pillanattól kezdve, hogy Temesvár román és magyar közössége összefogott Tőkés László református tiszteletes védelmében, megakadályozva a kilakoltatását, szinte minden órában figyelemmel kísértem a történéseket; alig tudtam várni, hogy újra Erdély földjére léphessek.

- Fölmegy a Pojánára? - kérdezte tőlem a fiatal katonatiszt, akit éppen megszólítottam. Franciául folyt a diskurzusunk; a Brassó szívében, egy páncélos jármű mellett álldogáló gyalogos alakulat tagjai valószínűleg eltévedt gall turistának néztek, ahogy ott álltam nagy, piros hátizsákommal.

Azt gondolták, hogy a Brassótól 12 kilométerre, a Keresztényhavas északi lábánál elterülő Brassópojánához tartok. Elmondtam a tisztnek, miért vagyok ott, és ő azonnal tanácsot adott. Azt javasolta, hogy inkább az óváros felé vegyem az irányt, mivel ezekben a karácsony utáni napokban Brassóban még mindig hallani lehetett néhány elszórt lövöldözést. A beszélgetésünket egy távoli géppisztoly dörrenése töredezte meg, ami csak ráerősített a helyzet komolyságára. Végül jó utat kívánt, én pedig megköszöntem a figyelmét.

Talán ő volt az első igazán józan lélek, akivel Erdélybe érkezésem pillanataiban találkoztam. Az előző éjszaka, amikor a határátlépés mindig idegőrlő, macerás procedúrája – a csomagok kotorászása és az utasok leszállítása – várt rám, egy meglepően derűs és immár cseppet sem szomjas egyenruhás lépett be a fülkébe. Ha jól emlékszem, egyedül utaztam, és kint a látvány lenyűgözött: az állomás homlokzatán büszkén lengett a román nemzeti trikolor, színeivel ünnepelve az érkezésemet.

Valahogy sikerült átkelnem a sebtében felállított ellenőrző pontokon. Attila, a brassói zenész és képzőművész barátom otthon várt rám; lelkesen mesélte, hogy nemrégiben szabadult a diliházból. Nem volt semmilyen pszichés problémája, de amikor a harcok kitörése előtt a Securitate emberei elkezdték begyűjteni az ellenzéki hangokat, ő úgy döntött, hogy jobb, ha gyorsan valamilyen sürgősen kezelendő bajt talál az ismerős orvosánál.

A fél brassói művészvilág már december 22-én összegyűlt – mesélte a barátom, aki megosztotta velem, hogy a kórház a harcok kezdete óta remek menedéket nyújtott a menekülőknek.

1989 októbere elevenedett meg bennem, amikor utoljára jártam Székelyföldön. Emlékszem, egy barátom elvezetett egy hatalmas, hangulatos kocsmába Sepsiszentgyörgy szívében. Diszkrét hanglejtéssel mutatott egy asztalhoz: „Nézd, ott ül a helyi színházi rendező, akit nemrégiben elbocsátottak.” Mellette pedig egy magába forduló lapszerkesztő pihent. Délben itt gyülekezett a fél értelmiség, akik a központilag csökkentett, áram és víz nélküli lakásokból és munkahelyekből menekültek el, hogy egy pillanatra elfelejtsék a mindennapok súlyát, és csak beszélgessenek, elmélkedjenek. Az idő megállt, és a levegő tele volt a változás ígéretével.

Ott jártam a híres szász városban 1987 novemberében is, közvetlenül az akkori, brassói. kommunista-ellenes helyi felkelés után; komoly kockázat volt a felszállás a Magyarország felé tartó vonatra, mert a pályaudvaron, szuronyukat a géppisztolyra tűzve, katonák igazoltatták a jónépet. Egy székely és egy szász atyafi mentett ki, gyorsan megbeszélve, hogy románul fognak társalogni, én meg csak helyeseljek, hangosan, hogy "Da, da!" Feltűnő hátizsákomra sebtében rápakolták motyóikat. A katonák ki is kerülték a láthatólag zavartalanul, románul kvaterkázó kis társaságot. Javaslatomra ott, a brassói pályaudvaron újra alapítottuk a három nemzet, a magyar a székely és a szász unióját.

Soha nem fogom megtudni, hogy az a sötét figura, aki a bokrok rejtekéből egy impozáns fegyverrel rám irányzott, melyik nációhoz tartozhatott. Csak annyit tudok, hogy immár ismét 1989 végén, Sepsiszentgyörgyön jártam, ahol a hó recsegett a lábam alatt. Kétségbeesetten igyekeztem a következő fasorig a kihalt, éjjeli parkban. A csehovi puska végül néma maradt, a feszültség csak a levegőben lógott, mint egy megfeszített íj.

Király Farkas költő mesélte nekem később egy interjúban, a forradalom alatt végig szolgáló katonaként, hogyan küldték egymásra a "terroristának" mondott, ám ugyanazon hadsereghez tartozó különféle alakulatokat a zavarkeltésben érdekelt, máig nem tisztázott háttérszereplők. S a katonák gyakran csak igen későn jöttek rá, hogy a másik oldalon is azt hiszik: ott vannak a "terroristák".

A Sortűz című regényében az író így idézi fel 1989 karácsonyát: az emlékek között színes fények és hideg szellők keverednek, miközben a világ változásának szele fúj. Az ünnep távoli dallamai és a hópihék csendes hullása egy különös hangulatot teremt, ahol a múlt és a jövő határvonalai elmosódnak. Az emberek arcán a remény és a szorongás keveredik, ahogy a szilveszter közeledtével mindenki a szabadság ízére vágyik, miközben a karácsonyi hagyományok melegsége még mindig ott lebeg a levegőben. Az író érzékletesen festi meg ezt az időszakot, ahol a boldogság és a fájdalom egyaránt jelen van, és az ünnep csodája egy új kezdet ígéretét hordozza magában.

"A harmadik nap kora délutánján Samu és szakasza felcihelődött a teherkocsira , s maguk mögött hagyva aknát és sárgaborsót, bekocsikáztak a világ legbüdösebb, legfojtogatóbb adventjébe. A sötétség hirtelen ereszkedett rájuk, a köddel együtt. A csillagok nem látszottak, de lehet, már nem is léteztek. (...) A félig alvó katonák valamelyike mintha azt mondta volna: - Jézus, ha tehetné, ma inkább nem születne meg."

- Végre, lehet nyilatkozni magyarul? - hajolt a diktafon fölé Farkas Árpád, amikor Sepsiszentgyörgyön találkoztunk. Az általam készített interjú, amely 1989 szilveszterén készült, a Magyar Nemzet 1990. január 15-i számában jelent meg. "Istenem, évek óta nem volt alkalmam mikrofonba beszélni magyarul!" - tette hozzá, szinte sóhajtva.

Az azóta eltávozott, kiváló erdélyi költő szívében már az újjászületés vágya égett: "A városban, az év utolsó napjaiban, kitört az útlevélosztási láz. Láthattad, ahogy a fiatalok szinte szárnyakat kapva szaladnak az állomás felé, kihasználva téli szabadságukat, hogy friss útlevelükkel meg sem álljanak Budapestig, csupán egy kis időre fellélegezve a háborúk után. Amikor letelik a szünidő, visszatérnek. A lányaim is izgatottan érkeztek, hogy elmondják, Pestet szeretnék felfedezni, szünidőzni. De figyelmeztettem őket: nem csupán vakációzni mentek! Missziós feladatot kaptok! Átadtam nekik a magyar demokratikus szövetség megbízólevelét. Ők pedig gyorsan xeroxot rendeltek, és villanyírógépet vásároltak. Mostantól a hiányok pótlása a ti feladatotok! Minden erdélyi fiatalnak tudnia kell: elérkezett az idő, hogy kezükbe vegyék sorsuk irányítását!"

"Hát, majd csak kiderül, hogy mi sül ki belőle..." - Az erdélyi barátaim, akárcsak Botond Sepsiszentgyörgyről, akiknek hála, mindannyian megúszták a megpróbáltatásokat, hasonlóan lakonikus módon reagáltak a váratlan fordulatra.

Bár nem sok időt töltöttem el Botonddal, tudtam, hogy ő egy nagyobb családi társasággal készülődik Budapestre. Akkoriban egyedül éltem, így felajánlottam neki a lakáskulcsomat, és részletesen elmagyaráztam neki, hogyan tudnak tüzet gyújtani a kis házban. Én pedig Botond szüleinél szálltam meg, hiszen fiatal férfiként még velük élt.

Itt, ezen a különleges estén, újra és újra szembesülhettem a kettős szilveszter jelenségével: a hivatalos éjfél, amelyet kevesen ünnepelnek, és a hajnali egy órakor kezdődő pezsgődurrogás. Magyarország időzónája miatt ekkorra esik a valódi szilveszter, és még a diktatúra éveiben is sok otthonban a Kossuth Rádiót hallgatták, ahol ekkor csendült fel a Himnusz. Hetven évvel Trianon után, a határainktól távol élők, így a sepsiszentgyörgyiek is, egy szívvel-lélekkel várták ezt a pillanatot, figyelve a "magyar szilveszter" időpontját.

Szőcs Géza, az erdélyi költő, aki nemrég távozott az élők sorából, bátor szembeszállása révén vált ismertté a román kommunista diktatúrával az 1980-as években. Később Magyarországon is politikai szerepet vállalt. Érdekes módon, ő mindig a "kolozsvári helyi időt" állította be a karóráján, függetlenül attól, hogy éppen hol tartózkodott a világban.

Az eseményekre a székelyföldi kisvárosokban gyorsan és hatékonyan reagáltak: Kézdivásárhelyen, ahová a forradalom első pillanatait követően érkeztem, olyan őrhelyet alakítottak ki a város határában, amely telefonos összeköttetésben állt a frissen megalakult helyi irányító testülettel. Misi barátom, aki a helyi telefonos szolgáltatónál dolgozott, vállalta, hogy létrehozza ezt az összeköttetést: pontosan tudtam, melyik oszlopot kell megbontanom, és még a telefonkagylót is ő szerelte fel. A színmagyar városban egy kisebb felfegyverzett csapatba botlottam, akik valami különös, egységes kabátot viseltek; mint később kiderült, a szekusok elűzése után polgárőrséget alakítottak, hogy fenntartsák a rendet, amíg a központi hatalom újjá nem szerveződik az országban. "A rendtartó székely falu," jutott eszembe egy 1973-ban Erdélyben megjelent könyv címe, amelyet Imreh István írt és a Kriterion adott ki.

Nem értettem a kedves, bölcs székely barátok szkepticizmusát, hiszen azzal a tév-, s mint az idő igazolta, rögeszmével figyeltem, lelkesedve, a szovjet típusú rezsimek bukását, hogy valamiféle szabad, értelmes, emberi életminőség kezdetén vagyunk. Magyországon és Erdélyben is.

Alig telt el három hónap, és 1990 márciusában, Marosvásárhely szívében, egy lángoló tank közelében, miközben a repkedő kövek elől próbáltam védekezni, és az életveszély folytán, csupán azért, mert magyar származású vagyok, már nem éreztem magam olyan lelkesen.

S most álljunk meg ismét egy pillanatra 1989 utolsó napjaiban Sepsiszentgyörgyön, keresgélve a diktafont, mielőtt becsöngetnénk az azóta elhunyt erdélyi költőhöz; éljük át ismét az elmulasztott történelmi pillanat, az erdélyi-romániai forradalom szívdobogtató hangulatát.

A csengő halk zörrenése után Árpád az ajtóhoz lép, és barátságosan behív. Elsőként a konyhába vezet, ahol az otthon melegsége azonnal körülölel. Megkérdezi, mióta úton vagyok, és honnan érkeztem, majd leültet egy kényelmes székre. Azután elkezdi kirámolni a konyha kincseit: az asztalra friss, füstölt kolbász kerül, mellette pedig a nélkülözhetetlen, krémes padlizsánkrém, a "vineta", ami az illatos, ropogós kenyér mellett egyenesen csábító. Az ízek és illatok harmóniája azonnal elvarázsol, és úgy érzem, itt, ebben a pillanatban minden gondom elszáll.

Elnézést kérek, tudván, milyen nehézségekkel küzdenek az ottani családok és mennyire korlátozottak az élelmiszer-készleteik. De köszönöm, valóban ettem már ma, nem is olyan régen. Az arcvonásai ekkor megfeszülnek; kedves, mégis határozott mozdulattal leültet, és a konyhaasztalra mutat, majd csak ennyit mond: