Nemere környékén remek lehetőségek várnak ránk, hogy felfedezzük a természet szépségeit. Egy izgalmas túra során felfedezhetjük a vidék rejtett kincseit és a friss levegőn eltöltött időt.
Számos hegyet ajánlhatnánk kirándulási célpontként, hiszen Székelyföld bővelkedik felhőket botlasztó magaslatokban. Most a Nagy-Nemerére esett a választásunk, amelynek titka megfejtéséhez csak akkor kerülhetünk közelebb, ha körbenézünk a csúcsáról.
Bizony, már önmagában a neve is megfejthetetlennek tűnő rejtély! Mert a szakma magát hivatalosnak tekintő része "nyughatatlan" jelentésű szláv jövevénynek tartja ugyan, de mi, székelyek jól tudjuk, hogy Hunor és Magor apját, Nimródot a nép ajkán Nemerének nevezték, és ha ezen nyomon indulunk el, legalább négyezer évet bandukolhatunk vissza az időben.
Az orosz pusztákon erőre kapó Crivăț is itt, a Kis-Nemre (1627 m) és a Mikes-csúcs (1559) közötti Szélkapun át tör be a Felső-háromszéki medencébe, és még az én gyerekkoromban is napokon át képes volt dideregtetni az embereket, ha egyszer felkelt. "Legátalkodottabb azonban a Nemere szele, melly főleg a tavaszi napéjegyenkor Moldvából Háromszékbe olly gonoszul ront bé, hogy rakott szekereket feldönt, fákat tőből kifacsar, épületeket elbont, állatokat, embereket földre sújt, avagy télben hóba temet, megfagylal" - olvasható egy 1848. évi kiadványban. Mostanság mintha lankadt volna az ereje, de a régebbi híradások szerint nem egyszer okozott halálba torkolló tragédiát. Ha pedig megúszták, a "Hideg a Nemere szele, forró a rózsám kebele" kezdetű népdalt énekelték.
"Ezen 1782-dik esztendő az híres Nemere-szelének (Nemere nevű havasról neveztetett Nap-Keleti szélnek) szörnyű fuvallásával köszönt bé, melly is ennek első napján olly kegyetlen hófuvataggal ordíta, hogy Kézdi-Vásárhely tájékain öt személyeket... ölt meg, mert reggel és dél feléig csendes tiszta idő lévén, semmi félelem nem tartóztatta meg az útra indulni igyekezőket. A következett éjtszakán egészen feltisztulván az idő, oly sanyarító hideggel virradott fel a második nap, hogy az némelly utasoknak füleiket, másoknak kezeiket, lábaikat és egyéb tagjaikat tsípte meg Három-Széknek tér tartománnyán; melyről az említett szél az havat tsaknem mind elseprette vala, s az Őszi Vetéseket a takaródzótól megfosztva tartá mái, ú. m. 7 dik napig."
Magyar Hírmondó (1782)
A Keleti-Kárpátok lenyűgöző vonulata mintegy 35 kilométer hosszan terül el a Bóbics és az Úz völgye között. A hegység főgerinc-ösvénye, amelyet a piros sáv jelöl, délről észak felé haladva a Marha feje (1431 m) előtt nyugatra kanyarodik, a Gombás-bérc irányába. Innentől kezdve a piros pontot követve, valamint a Nagy-Sándortól (1640 m) a Szaláncfürdő (Slănic Moldova) felől érkező kék sáv segítségével érhetjük el a két csúcsot. Először a Kis-Nemerét (1627 m) hódítjuk meg, majd kirándulásunk célja, a Nagy-Nemeré (1649 m) következik, amely lélegzetelállító panorámát kínál a környező tájra.
Amíg elindulunk a Bereck fölötti Mogyorós-tetőről (937), egy rövid időre Mátyás király történelmi ösvényén is haladhatunk. A legendás uralkodó 1467-es moldvai hadjárata során itt, a Király útján kerülte meg az Ojtozi-szorost, amelyet a Stefan cel Mare vajda emberei torlaszoltak el. Az út során a Meggyesorr csúcsán (988), a Majláth-ponkon (1046) és a Bakó-tetőn (1204) haladva felfedezhetjük a híres Gyepárt (1303) is. Itt található a Trianon-emlékkereszt, valamint a nemrégiben, öt éve állított, impozáns, 12 méter magas zászlótartó, amely sajnos gyakori célpontja a keleti irányból érkező „turisták” vandalizmusának.
Utunk begyepesedett lövészárkok, ütegállások mentén vezet, hiszen itt mindkét világégéskor heves harcok folytak. A gerincen kanyargózik át a Sózók ösvénye is, ahol egykor vakmerő székelyek csempészték a moldvai sót, miután nálunk a bécsi udvar állami monopóliummá tette az értékes ásványi anyaggal való gazdálkodást, és ötszörösére emelte az árát. Volt, akit elkaptak a fináncok, egy Balog Józsi nevűt Kézdiszentkereszten lövetett főbe az osztrák katonai parancsnokság. A csempészekre vadászó határőrzők fészkéül szolgálhatott az Orbán Balázs által is említett, Hajdúk vára nevű építmény, amelynek nyomai még kivehetők a Bécsi (Bácsi)-bérc (1250) és a Gyepár közötti részen, és ahová a népi képzelőerő szerint alagúton jártak ki-be az emberek.
Innen, ha a Sózók ösvényén teszünk egy kis kitérőt a Kis-Havas (1269), azaz kelet felé, a 2005-ben, 75 éves korában elhunyt juhász, Lukács Szilveszter síremlékébe botlunk, aki "itt őrizte nyáját, és nem idegenbe kereste a boldogságát." Nem volt híres ember, de sírfeliratának üzenete annál többet mondó... Még egy kuriózum: az első világháború idején a Kis-Havasra sodronnyal juttatták ki az utánpótlást Sósmezőről!
A Nagy-Vápa-tető (1328) és a Csengő-ponk (1398) vonalán keresztül folytathatjuk utunkat a Nagy-Sándor felé. Itt azonban nem a híres makedón királyra kell gondolnunk, hanem egy helyi székely gazdára, Sándorra, aki birtokolt egy jelentős területet a havasokban. Érdekesség, hogy kissé északabbra találjuk a Kis-Sándor-tetőt (1579), amely szintén a helyi Sándorok emlékét őrzi. Ne feledjük, hogy tőlünk jobbra, Moldva irányába, az "ezeréves" Magyarország hatalmas erdőségei még mindig hirdetik a múltat. Az egykori országhatár jóval keletebbre, a Szalánc- és Halász-patak mentén húzódott, egészen Sósmezőig. Kézdivásárhely területén ma is találkozhatunk erdőkkel, például a Kecskés és Zsíros nevű részeken. Ezek a területek egyes román térképeken Cheșcheș és Jiroș néven szerepelnek, ezzel is elismerve az első névadók, a magyar közösség jelentőségét.
E sorokat azoknak szántuk, akik gyalogszerrel szeretnék felfedezni a Nemere fő gerincösvényét, és akik számára fontos a hely szelleme. Mi viszont az idő szűkössége miatt ezúttal terepjárót választottunk, hogy elérjük a Nagy-Nemerét, a Felső-Lemhényt az Úz völgyével összekötő erdei útról. A Lóbérc pusztája után a Cigányka-pataknál jobbra kanyarodtunk. Érdekes módon, ezen a területen haladt az 1880-as évek végén kijelölt, oszlopokkal és halmokkal megjelölt egykori magyar-román határ (forrás: https://szekelyhon.ro/aktualis/haromszek/baj-havas-barangolas-a-barcasag-szomszedsagaban). Ha tovább követnénk ezt a vonalat, egyenesen a Kis-Nemere nyergébe (1437) érkeznénk, ahol a 91-es és 92-es számú határoszlopok álltak, míg a 90-es oszlop, a Cigányka torkolatánál, mára már eltűnt. Az egykori határ a Veresvíz-patak mentén húzódott egészen az Úz folyóig. Délre magaslik Kis- vagy Magyar-Nemere, ám terepjáróval csak a patak forrásának közelében, északkelet felé vezető ösvényen lehet haladni - így jutunk el a Nagy- vagy Román-Nemerére. A meredek emelkedő egy esztena mellett halad el, amelynek tulajdonosától kék-sárga-piros zászló lengetésére bátorítanak, jelezve, hogy milyen földön járunk.
Az ösvények és fakitermelő utak hiányában Orbán Balázs nem tudott feljutni a csúcsra, de ma már a hegytető környéke gyephavas táját mutatja. A vidék, sajnos, megélt egy letarolást. A csúcsán román zászló lobog, mellette pedig egy ortodox fémkereszt zavarja meg a táj harmóniáját. Kelet felé néhány büszke fenyőfa hívogatja a fényképezőgép lencséjét. A kilátás, ettől függetlenül, lélegzetelállító, de ezt a szépséget inkább a fotók tükrözik vissza. Egy rövid sétát tettünk a sűrű áfonyáson át a Nagy-Farok (1498) irányába, hogy egy pillantást vethessünk a távoli Úz-völgyi víztározóra, emlékeztetve magunkat arra, hogy ezek a hegyek egészen a 17. század közepéig Székelyföld részei voltak. A moldvai vajdák, kihasználva a zűrzavaros erdélyi viszonyokat, "spontán foglalásokkal" fokozatosan birtokba vettek számos havast, amelyeket később II. József, a kalapos király, “revindikált”.
Hazafelé elvileg a Nagy-Sándor irányába is elindulhattunk volna, ám egy szakaszának biztonsága kétséges volt, így inkább nem kockáztattunk. A monotonitás megtörése érdekében a Lóbérctől kezdve a Lassú-ág mentén folytattuk utunkat, és végül az Esztelnek feletti Csángótelepen értünk célba. A lemenő nap aranysárga fénye már alig szűrődött át az erdő sűrűjének levelei között, amikor a Közbércen nekivágtunk a leereszkedésnek. Ekkor önelégülten konstatáltuk, hogy bölcs döntés volt gombászás helyett a rövid időt más programmal tölteni. Legközelebb talán másképp.
Amikor a barátaim megkérdezik, miért nem gyalogolok, gyakran megmutatok nekik ilyen képeket.
Hazafelé tartok, miközben a távolban a Magyar-Nemere és a Nagy-Sándor impozáns sziluettjei bontakoznak ki. A nap fénye játékosan csillan meg a hegyek vonulataiban, mintha csak a természet festette volna őket a legszebb színekre. A levegő friss, és minden lépésnél egyre inkább érzem, hogy ez a hely az otthonom. A táj szépsége és a múlt emlékei összefonódnak bennem, ahogy a hazavezető úton haladok.
Nyugat felé nézve vajon melyik a legtávolabbi gerincvonulat? Mi a Bodoki-hegységre tippeltünk...
