"Elhunytak a kutyáink, és ezután anyu és a bátyám is kórházba került. Néha úgy tűnik, hogy a nehézségek sosem érnek véget."
A videó megtekintéséhez engedélyezze a JavaScript-et, és/vagy fontolja meg egy HTML5 videót támogató böngésző használatát.
Bezártam a slusszkulcsot a kocsiba, és az idő sürgetett, mert apám temetésére vittem anyámat és a család többi tagját. Gyorsan nekiláttam, hogy feltépjem a csomagtartót, de mielőtt beugrottam volna, levettem a zakómat, ami sajnos lecsúszott a kocsi tetejéről, és a sárba landolt. Átverekedtem magam az ülések között, miközben az egész utca a riasztó hangjára reagált – az öltözetem már-már szégyenteljes volt ebben a helyzetben. Végül nagy nehézségek árán sikerült elérnem a kulcsot, és lekapcsoltam a riasztót, de a szívem még mindig hevesen vert az izgalomtól.
Megkönnyebbülve léptem ki az autóból, hogy összeszedjem a gondolataimat, de az ajtó hangos csattanással zárult mögöttem, és a kulcs újra a kocsiban maradt. Frusztrációm elérte a tetőfokát: dühösen belerúgtam a kerékbe, és azonnal éreztem, hogy valami nem stimmel – a lábam elhagyta az irányítást, és eltört. Most, törött lábbal, kétségbeesetten kellett visszamásznom az autóba, hogy megszerezzem a kulcsot. Így aztán késve érkeztem a temetésre, ahol saras ruhában, sántikálva követtem apám koporsóját, a szívem tele fájdalommal és szégyennel.
