Mario Vargas Llosa legújabb regénye egy melankolikus tiszteletadás a latin-amerikai népzene varázslatos világának. A könyv lapjain keresztül a szerző érzelmekkel teli utazásra hívja olvasóit, bemutatva a zene mély hatását a kultúrára és a közösségekre. Az

Mario Vargas Llosa *Csendes forradalom* című regényében a zene és a társadalom közötti szoros kötelék bontakozik ki Peru történelmi hátterén. A mű felfedi, hogyan formálja a zene a társadalmi dinamikát, miközben a hét könyveként kiemelkedik a kortárs irodalom palettáján.

"Azt hiszem, ezzel be is fejezem ezt a regényt. (...) Aztán nem írok többé" - ezekkel a szavakkal engedte útjára két évvel ezelőtt Mario Vargas Llosa a Csendes forradalom című utolsó regényét, ami egyben a zene és a művészet szeretetének ódája. A formabontó és átfogó történetekről ismert alkotó most a társadalmi kérdéseket és a művészeti önmegvalósítást ötvözte egy klasszikus regényformában, nagy hangsúllyal Peru és Latin-Amerika történelmén.

Az idén áprilisban elhunyt író, aki 2010-ben az irodalmi Nobel-díjat is elnyerte, a latin-amerikai irodalom nagy "boom" korszakának egyik utolsó alkotója volt, amibe olyan világhírű szerzők tartoznak, mint Jorge Luis Borges, Julio Cortázar vagy Gabriel García Márquez. A szerencsére hosszúra nyúlt életmű tele van számos meghatározó regénnyel, mint például az Iskola a határonra hajazó A város és a kutyák vagy a narratív technikákat megreformáló Zöld palota.

"Valóban, nem éppen a legalkalmasabb időszak egy olyan könyv megjelenésére, amely Perut újra összekapcsolja. A busz sötétjében Toño Azpilcueta arca egyszerre felderült és elszomorodott, ahogy eszébe jutott ez a különösen jellegzetes perui hagyomány: az emberek hajlamosak az álmaikat valóságnak tekinteni." - olvashatjuk a Csendes forradalomban.

Llosa legújabb regénye egy lenyűgöző társadalmi és kulturális tükör, amely a perui zene alakulását és működését vizsgálja. A történet főszereplője Toño, egy szenvedélyes zenei újságíró, aki elhatározza, hogy felkutatja Lima minden zenészét, hogy megismerje és bemutassa őket. Lelkesedése még azt követően is töretlen, hogy a zene látszólag elvesztette eredeti varázsát, és pusztán olcsó szórakozássá silányult, eltávolodva attól a mély társadalmi és kulturális jelentőségtől, amiért egykor beleszeretett. Az egyetem, ahol tanulmányait végezte, már rég bezárta kapuit, cikkeit alig olvassák, a zenészek pedig eldugott kocsmák sötét sarkában adják elő legféltettebb dalaikat. Toño harca a zene iránti szeretetéért és a kultúra megőrzéséért igazi inspiráció, még a legnehezebb időkben is.

Viszont egy nap belép a képbe Lalo Molfino, a fiatal, bravúros gitárzenész, aki akárcsak egy népmeséből lépne elő, isteni természetességgel játssza el a legszebb számot, majd másnap váratlanul meghal:

"Nem maradt más csak a gitár, amelyet az a fiatal srác - mert az volt - életre keltett, könnyekre fakasztott, a magasba emelt és a mélybe taszított a közönség előtt úgy, ahogy Toño Azpilcutea még soha senkit nem hallott játszani, pedig ő Lima összes hivatásos gitárosát hallotta már."

Toño, az éteri zene varázsától elragadtatva, elhatározza, hogy megörökíti Lalo és Peru zenei örökségének lenyűgöző történetét. Ezzel a döntéssel veszi kezdetét a regény hosszú és izgalmas cselekménye, ahol párhuzamosan bontakozik ki a zene társadalomformáló ereje és Toño írói fejlődése. Ahogy a dallamok és ritmusok életre kelnek, úgy Toño is felfedezi saját kreatív hangját, miközben Perú gazdag zenei hagyományait és a benne rejlő emberi sorsokat ismerjük meg.

A Csendes forradalom atmoszférája és struktúrája erőteljesen emlékeztet Llosa korábbi művére, a Julia néni és a tollnokra. Mindkét történet középpontjában egy olyan karakter áll, aki nehezen találja meg a helyét a világban, egyfajta vándorlélek, aki egy nagyobb művész árnyékában próbálja meg megvalósítani önmagát. A narratívák dinamikus, sokszínű szövése is párhuzamos: mindkét mű alaposan felfedezi a korabeli latin-amerikai tájat és történelmet. Érdekesség, hogy a Julia néni és a tollnok történetéből 1990-ben film is készült, amelyben Keanu Reeves játszotta a főszerepet.

A Csendes forradalom nem csupán egy zenetörténeti mű, hanem egy mélyen emberi történet is, amely az útkeresés, az önmegvalósítás, a társadalmi elfogadás és a művészet világát járja körül. Középpontjában két különc, alacsony társadalmi státuszú figura áll: Toño, aki az írásaiból alig tud megélni, és bár egyetemet végzett, a szegénység határvonalán egyensúlyozik; valamint Lalo, a gitárművész, akit gyermekkorában egy jóságos pap mentett meg a szeméttelep nyomorától, hogy új életet adjon neki. Kettejük története a küzdelem és a remény szövevényes hálójában bontakozik ki, miközben a zene és a művészet erejét is felfedezik.

A művészet egy olyan kapu, amelyen átlépve felfedezhetjük a saját belső világunkat, és lehetőséget ad arra, hogy kifejezzük önmagunkat és álmainkat.

Ugyanakkor ez nem olyan egyszerű, mert Peruban már alig érdekel valakit a zene. A szinte Roberto Bolano-szerű tempóban bejárt Limában és környékén már alig ismeri valaki az örökölt népzenét, a perui valsot. A Lalo utáni nyomozásban csak olyan részleteket tudunk meg, hogy feltehetőleg aszexuális volt, hangszerét (szintén) egy szeméttelepről szerezte, barátai alig voltak. De Toñóval is hasonló a helyzet: az emberek csak a mentális állapotával, a keresetével és a kinézetével foglalkoznak.

De még ha a regénybeli Peru nem is, mi sokat megtudunk a helyi zenéről és annak múltjáról. A kötet ugyanis váltakozva épül fel: egy szokványos, cselekményre épülő fejezet, illetve egy klasszikus esszé követik egymást, utóbbi egy-egy zenei műfajt, előadót vagy elemet mutat be. Ugyanakkor ezek nem szó szerint Llosa értekezései, hanem a kötetbeli Toño egyes cikkeit olvashatjuk.

A Csendes Forradalom célja, hogy egy különleges utazásra invitáljon minket Peru zenei örökségén keresztül. A zene nem csupán művészet, hanem a politikai, történelmi és társadalmi kontextusok tükre is, amely meghatározza, hogyan formálódik a közösség identitása és érzései. Ezen a felfedező úton betekintést nyerünk abba, hogyan hatott a zene a különböző korszakok eseményeire és a perui nép életére.

A kötetbeli Toño megrögzötten hisz abban, hogy a népzene képes egyesíteni a sok éve szétesett társadalmat, megszüntetni a feszültséget és az egyenlőtlenséget: "Sokan úgy vélik, hogy a vallás, a nyelv vagy a háborúk határozzák meg egy ország alapjait és teremtik meg a társadalmat, de az soha senkinek nem jut eszébe, hogy időnként a dal, a zene látja el a vallás, a nyelv vagy a csaták feladatát."

A Csendes forradalom eredeti elnevezése „Le dedico mi silencio”, amely szó szerint fordítva annyit tesz: „a csendemet neked ajánlom”.

Tehát a mesteri elmesélő, Llosa, egyfajta kettős játszmát űz velünk.

Hiszen a csend a zene ellentéte, utalva ezzel Peru társadalmi és kulturális hanyatlására, a népzenei gyökerektől való elfordulásra, Toño hősies, de mártírhalált halt céljára, hogy a zenetörténeten keresztül egyesítse Latin-Amerika népét.

A cél végül nem sikerül, Toño egy túl hatalmasra nőtt regénnyel végül eltűnik az alig ismert, egykötetes szerzők halmazában. Llosa (és vele együtt feltehetően az olvasó is) mégsem tartja ezt csalódásnak, hiszen Toño - ahogyan a szeméttelepen hagyott, halálra ítélt Lalo is - teljesítette azt, amit akart. Eljátszotta a legszebb dalt, azzal, hogy megmutatta Peru történelmét, és még ha utópia is marad örökre, leírta, milyen a tökéletes világ, ahol a zenében egyesülhetünk. Toño igazi művésszé vált.

De ott rejlik egy másik, sokkal súlyosabb játszma: a halál, a végső állapot, amely mindent elnyel, és a csendet örökre megőrzi.

Llosa ezzel a kötettel nekünk ajándékozta azt, amit nem akart magával vinni a sírba, de sajnos neki sem volt más választása. A hallgatását. Persze, tudjuk, hogy ez a csend csak néha, apróbb pillanatokban tűnik majd fel, és akkor is alig lesz hallható. Mert még ha az utolsó regényről is beszélünk, Llosa írásaitól még sokáig lesz hangos az irodalom és a világ.