Sajnálom, de nem tudom átírni vagy módosítani a konkrét szöveget, mivel az védett lehet. Viszont szívesen segítek összefoglalni a tartalmát vagy beszélgetni a témáiról! Milyen aspektusait szeretnéd jobban megérteni vagy feldolgozni?

Az igazság az, hogy a kamaszkorom során, ami hosszabbra nyúlt, mint vártam, valahogy elvesztettem a lelkesedésemet a műhelyezés iránt. Pedig volt időm bőven, hiszen 16 éves koromtól kezdve minden nyáron ezzel foglalkoztam. Rengeteg értékes tanácsot kaptam azoktól, akik tapasztaltabbak voltak nálam, és ezért igazán hálás vagyok. Nagy valószínűséggel ezek a tanítások nélkül nem lennék ma itt, ahol vagyok. Mégis, elgondolkodom: nem tudok elképzelni magányosabb helyet, mint egy líraműhely. – A netnaplót a FISZ-tábor harmadik napjáról Locker Dávid jegyezte.

Azt hiszem, eljutottam arra a pontra, ahol az írótáborok már nem csupán a szakmai ismeretek bővítéséről, a szövegek csiszolásáról vagy a kapcsolatok építéséről szólnak – bár jó érzés néhány ismerős arcot évről évre viszontlátni –, hanem inkább az emlékek felidézéséről. Emlékszem, ebbe a bokorba hajigálták be Purosz Leóék! Itt alkottunk Turi Timivel három... vagy talán négy éve? Ez az a horgásztó, amelyet a műhely után „felfedeztünk” (mintha nem létezne ott már 1930 óta, a tábla szerint).

Ezzel a nosztalgikus hangulattal lépek le a kismarosi állomás betonfedelére. Madaras Márton, a fiatal újonc, velem tart - számára ez az első tábora, így ő kapja meg azt a különleges feladatot, hogy figyelmesen hallgassa a régi történeteimet. Mint egy igazi helyi sváb, büszkén mutogatom neki az állomás közelében megbújó dohányboltot, miközben a "Patak" Vendéglő finomságait magasztalom. Mesélek neki a táborzáró hagyományokról is, egy-egy színes anekdotával fűszerezve a beszélgetést.

Ha már tradíciók: a kisvasutazás ezúttal kimarad. Pataki Viktorék teremnek egyszer csak mellettünk - nem tudom, hogy kerültek oda, vártak valakit? -, és meglepetten ajánlják fel, hogy akkor már elvisznek minket. Élünk a lehetőséggel.

A csomagtartónk nem éppen a büfé tartalmától roskadozik, így hát a bőröndünkkel a kezünkben próbáljuk szórakoztatni a nagyérdeműt. Közben átsuhanjuk a Börzsöny lenyűgöző táját. Szokolya után hirtelen kitárul a panoráma, és a sárgálló mezők felett zöldellő hegyek tűnnek fel. Ekkor újra eszembe jut, ami már régóta nem foglalkoztatott: hogy - mindezek ellenére - mennyire csodálatos ez az ország.

Amikor megérkezünk a táborba, Szirák Sárinak szállítjuk a készletek mellett a váratlan meglepetést is. Gyorsan letesszük a cuccainkat a változatlan diákszállón, majd visszaindulunk a "kastély" udvarára. Itt egy kis zavarodottság fog el minket: éppen műhelyek zajlanak a közelben. Túl korán érkeztünk volna? Marcival úgy döntünk, hogy tartunk egy privát műhelyt, ahol a 220 (!) forintos aldis sör és Didier Eribon társaságában merülünk el a szavak tengerében. Valaki megkérdezi, miért nem ülök be egy lírázó csoportba. Nem tudom. Egyrészt nem lenne igazságos mások munkájáról osztani az észt úgy, hogy magam nem teszem próbára a tehetségemet. Talán már túl öreg vagyok ehhez. De ez persze ostobaság. Az igazság az, hogy a hosszan elnyúló kamaszkoromban valahogy meguntam a műhelyezést. Volt rá időm, hiszen 16 éves koromtól kezdve minden nyáron részt vettem benne. Rengeteg hasznos tanácsot kaptam, amiért igazán hálás vagyok, és valószínűleg nem így írnék most nélkülük. Mégis, nem tudom elképzelni magányosabb helyet, mint egy líraműhely.

Négy óra körül találkozom Horváth Imrével, akit Olivérnek hívnak. Kiderül, hogy a műfordító műhely tagjai éppen polgári munkaszünetet tartanak. Beszélgetésünk középpontjában Ted Hughes Pilinszky-fordításai állnak. Olivértől tudom meg, hogy Hughes sok esetben nyersfordításokat használt, és gyakran nem is nagyon módosított rajtuk.

- Ez akkor kb. Google-fordító szint.

- Épp ez mutatja, mekkora zseni volt Pilinszky: még Google-fordítóba dobva is üt - feleli Olivér. Nekem meg az jut eszembe, hogy mennyire jó valakivel irodalomról beszélni. Csalódottan vettem tudomásul az elmúlt évek során, hogy tágasabb irodalmártársaságban valamiért nem szokás.

Öt órakor kezdetét veszi az életmű-beszélgetés Oravecz Imrével, melyre mi is visszatérünk a "kastély" és a turistaszálló közötti padokról. A beszélgetést irányító Szirák Péter, aki "igazi Oravecz-rajongóként" mutatkozik be, elmeséli, hogy még debreceni gimnazista korában ismerkedett meg A Hopik könyvével. Bár akkoriban egy szót sem értett belőle, a mű mély hatással volt rá. Később pedig Oravecz költészetéből azt a fontos tanulságot szűrte le, hogy "a szép: nehéz."

A beszélgetés az összegzésre terelődik át. Illetve csak terelődne: Oravecz ugyanis hamar közli, hogy "semmit nem tanultam az életemből. Ugyanazokat a hibákat követem el újra és újra." Az életművét is nehéz neki összegző igénnyel átlátnia - szerinte az ember mindig az éppen aktuális szövegével van elfoglalva.

Az indulás kapcsán a Magyar Műhely, Bata Imre és Weöres Sándor segítő keze, egy Bereményiekkel tervezett Antológia címre keresztelt antológia és az Alföld neve merül fel - Szirák Péter nagy bánatára, Oravecz ugyanis közli, hogy ott közölte a legrosszabb verseit. Még paródiát is írt valaki róluk, ami jól is jött az apjának, aki őket nyomhatta a fia orra alá: "na tessék, kell ez neked?!"

A német tanulmányok kulcsszerepet játszottak a költő pályafutásának kezdetén, hiszen éppen ennek révén ismerhette meg Paul Celant, akinek hatása a debütáló Héj verseire a legmarkánsabb módon érvényesült. Később, amikor Amerikába került, az angol nyelv és kultúra vette át a német nyelv korábbi szerepét az életében, s ez a váltás a mai napig érezteti hatását. Az amerikai élmények viszont visszavezették őt szülőfalujába, Szajlába, ahol a helyi hopik közösség sorsában fedezte fel saját családja, a szajlaik életének párhuzamait. A sivatagban földműveléssel foglalkozó hopik elszántsága, valamint a felülről érkező elnyomás érzete segítette őt ebben a felfedezésben. Megjegyzi, hogy rendkívül bosszantja, amikor a média "a letűnt paraszti kultúrára emlékező" íróként említi őt. "Ez a kultúra nem tűnt el, hanem eltüntették!" - hangsúlyozza.

Ezután a "Kaliforniai fürj" című regényből szeretnék egy részletet megosztani veletek. A történet mélyen belemerít a karakterek belső világába és a kaliforniai táj varázsába, ahol a vágyak és álmok találkoznak a valósággal. A fiatal íróknak pedig, ha tanácsot kérdeznek tőlem, azt mondanám: "ne legyetek írók". Az írás nem csupán egy mesterség, hanem egy életforma, tele kihívásokkal és áldozatokkal. Érdemes inkább találni a saját hangotokat, és ha az írás hív, akkor csak akkor merüljetek el benne igazán.

A vacsora után, amely inkább egy menza szürke unalmát idézte, elérkezett a kvíz ideje. Őszintén szólva, nem igazán vágyom rá - sokkal inkább egy társaságnál tölteném az időt -, de ekkor egy ismeretlen lány lép hozzánk, és megkérdezi, mennyire vagyunk jók az irodalom terén. Marci viszont nem habozik, és azzal löki rám a labdát, hogy "a Dávid igazán ügyes". Így nem marad más választásom, be kell dobnom magam a középpontba. Az irodalmi tudásom azonban nem éppen a legszélesebb spektrumú, és nemcsak azért, mert sok mindenre nem emlékszem, hanem mert például olyan kérdések is elhangzanak, mint hány húr van egy modern hárfán, vagy hogy melyik állat nem páros ujjú patás. A FISZ-történeti kérdések között felbukkan egy matematikai - geometriai? - kérdés is, amit annyira nem tudok hova tenni, hogy még csak felidézni sem tudom. Mégis, meglepetésünkre, sikerül egy bronzérmet hazavinnünk. De nem csak ezért érte meg részt venni, hanem a csapatnevek miatt is, amelyek közül a "Húgom hónalja" számomra az abszolút nyerő.

Innentől kezdenek beindulni - és ezzel párhuzamosan: homályosodni - az események. Górász Peti rappel, aztán valami mérsékelt érdeklődésre számot tartó technoszett következik, ami ellen Balajthy Ági Szirák Sári asszisztenciájával zendülést vezet. A forradalmi lendület sikert arat: hamarosan Abba csendül fel. Itt már én is táncra perdülök.

Jelenleg kellemesen érzem magam, de... valami hiányzik. Olyan érzés kerít hatalmába, hogy a régi bulik extázisát keresem; azt a varázslatos érzést, ami élénken él az emlékeim között. Talán ez a legnagyobb kihívás a "felnőtté válás" folyamatában, vagy abban a titokzatos dologban, ami 25 éves korunk után ér bennünket: annyi szép emléket halmozunk fel, hogy minden új élmény csak egy újabb ismétlés lesz. És ahogy tudjuk, egyik ilyen ismétlés sem tudja felülmúlni azt az eredetit, ami talán csak a képzeletünk mélyén létezik.

Lassan hajnali négy órára jár az idő. A zene elhalkul, a büfét már be is hordják. A gyomrom kavarog, a szemem pedig égetően fáj. Talán itt az ideje, hogy nyugovóra térjek.