Induljunk nyugatra, az Egyesült Államok szívébe! (11.)
(Scott McKenzie: Be Sure To Wear Flowers In Your Hair)
A Yosemite-t követően búcsút mondtunk a lenyűgöző nemzeti parkoknak, Oakhurstból nyugatra kanyarodtunk, és egyenesen a Csendes-óceán felé szeltük át a kaliforniai tájat, célunk pedig San Francisco volt. A vidék aranysárga dombjai, szélfarmjai és végtelen ültetvényei elbűvöltek minket. A Colorado folyó által táplált csatornarendszereknek köszönhetően Kalifornia az Egyesült Államok egyik legfontosabb élelmiszertermelője lett. Bosszantott, hogy órákon át autóztunk anélkül, hogy tudtuk volna, milyen gyümölcsösök mellett haladunk el, mígnem végre megálltunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyük a termést. Első pillantásra éretlen kajszibaracknak tűntek a gyümölcsök, de hamarosan kiderült, hogy mandulafák alatt állunk, hiszen az Egyesült Államokban itt termelik a legtöbb mandulát világszerte. Másra nem is vágytunk, hiszen már régóta nem reggeliztünk – a hazai szokásainkhoz híven telepakoltuk zsebünket a friss és ízletes magvakkal. San Franciscóig pedig nem is volt szükségünk a Walmartból hozott csipszre.
A The Golden State, vagyis az Arany Állam, számos izgalmas mezőgazdasági titkot rejt magában. Ez a tagállam, amelynek lakossága meghaladja a 40 milliót, az Egyesült Államok legnépesebb területe. Egy nap a mezőn dolgozó, hétrét görnyedő munkásokra figyeltem fel. Az állig öltözött, kalapos emberek csak a hajlott hátuk árulkodtak a növényzet között; semmit sem láttak, semmit sem hallottak, munka közben szenvedélyesen égtek a kezeik alatt a gyümölcsök. Gyors, begyakorolt mozdulatokkal szedték a termést, eleinte nem is tudtam, pontosan mit. Mintha versenyben lennének, a tele rakott ládákkal futólépésben siettek a furgonhoz, majd azonnal visszatértek, hogy újra belevessék magukat a végtelen munkába. Annyira sebesen dolgoztak, hogy meg kellett állnom, hogy alaposabban megfigyelhessem őket. Epres szedők voltak, valószínűleg mexikóiak vagy más bevándorlók, akik a Spanyolországban dolgozó honfitársaimra emlékeztettek. Hát, ilyen az eperszüret! Most már világos, miért vásárolnak a hazai munkások gyulladás- és fájdalomcsillapítót nagy mennyiségben, mielőtt "gályázni" indulnának.
Felfedeztünk egy impozáns articsókaültetvényt is, ami teljesen lenyűgözött minket. Ez a növény régóta foglalkoztatott már, hiszen egyetemi tanulmányaim során sokat hallottam róla, de eddig még nem volt alkalmam testközelből megismerkedni vele. Az articsóka jellegzetes, nagy virágzati bimbói igazán látványosak, és Európában leginkább a mediterrán konyhákban találkozhatunk ízletes ételek formájában. De nemcsak ízletes, hanem számos jótékony hatása is van: segít a máj és az epe egészségének megőrzésében, vizelethajtóként is funkcionál, és kedvezően befolyásolja a koleszterinszintet és a vércukorszintet is. Érdemes hát megismerni ezt a különleges növényt!
Néhány óra autózás után a mezők fokozatosan eltűntek, az autópálya egyre zsúfoltabb lett, a forgalommal együtt pedig a feszültség is nőtt. A távoli párából előbukkant a világváros félgömb alakú sziluettje, amely az 1850-es évek aranyláza előtt csupán néhány sátorból állt. A szívverésem úgy emelkedett, mint egy pilóta leszálláskor, és míg eddig megszokásból vezettem, most már minden idegszálammal a körülöttem zajló eseményekre figyeltem. Megérkeztünk a metropolisz szívébe, a San Francisco-öböl környékére, amely az Egyesült Államok 5. legnépesebb régiója, közel 8 millió lakossal. Áthajtottunk a sok településből összenőtt, három Maros megyényi területen, olyan városokon, mint Oakland és Berkeley, amely a világ egyik leghíresebb felsőoktatási intézményének, a Kaliforniai Egyetemnek ad otthont. Eközben fülbemászó dallamokkal a hippimozgalom egyik himnuszát dúdolgattam magamban, és képzeletben visszatértem azokba az időkbe, amikor az LSD-mámoros ellenkultúra, a baby boomerek lázadó ifjúsága, nem csupán az Egyesült Államok, hanem a világtörténelem alakulásába is mélyen beleszólt.
A San Francisco-öblöt a Richmond-San Rafael hídon áthaladva kerültük meg, és a városba stílusosan a legismertebb jelképén keresztül, a Golden Gate hídon léptünk be. Előtte azonban kinéztünk egy kilátópontot, ahonnan ráláthattunk az Aranykapura, az öbölre és a mögötte ragyogó metropoliszra. Örvendtünk a gyönyörű időjárásnak és a jó kilátásnak, hiszen a híd és az öböl gyakran burkolódzik ködbe. A napsütés ellenére azonban hűvös szél fújt, valósággal dideregtünk. Az elmúlt hetekben hozzászoktunk a rendkívüli forrósághoz, ez volt az első alkalom, hogy hidegnek éreztük a környezetünket, pedig a 18-20 fok elméletileg a kellemes tartományba tartozik. Az élénk narancssárga Aranykapu valóban lenyűgöző mind méretét, mint látványát, mind mérnöki zsenialitását tekintve. Van benne valami különleges, megkapó, valami vad, kontrasztos, ahogy az öböl kopár dombvidékét összeköti a nyüzsgő nagyvárossal. E nélkül a dekoráció nélkül el sem tudnám képzelni a várost, mint ahogy Párizst sem az Eiffel-torony nélkül. Ó, hányszor láttuk filmeken feltűnni, és íme ott álltunk, megittasodva a látványától. Ez a kellemes érzés és a hidak hídja kísérte háromnapos városnézésünket, mely idő alatt meglátogattuk a "must see" (muszáj megnézni) nevezetességeket. Mozgalmas napok következtek.
Szállásunk a Marina kerületben helyezkedett el, de a város felfedezését a belváros szívében kezdtük, ahová az időpontokhoz ragaszkodó buszok egyikével jutottunk el. Ezek a buszok igazi különlegességek voltak, hiszen a belső térben, az ablakok mentén kifeszített húzózsinórokkal jelezhettük a sofőrnek, hogy a következő megállónál le szeretnénk szállni. Ez a kőkorszakinak tűnő megoldás meglepően jól működött; Zengő minden megálló előtt lelkesen megrángatta a zsinórokat. A buszok mellett azonban a legnagyobb lenyűgözöttséget a Cable Car, azaz a kábelvasút keltette bennem, amely a régi vasúti vagonokra emlékeztetett. Ez a patinás közlekedési eszköz a világ utolsó működő kábelvontatású városi tömegközlekedési rendszere, és az évek során a város ikonjává vált. Órákig el tudtam volna nézni, ahogy a kábelvasutak cikáznak a meredek utcákon. Miközben néztük a kocsikról lógó utasokat, egy pillanatra elképzeltem, hogy a világhírű San Franciscó-i zsarut, Michael Douglast, is itt ugrik fel egy kocsira. A közlekedési csodák azonban nem értek itt véget: a városban mindenfelé közlekedtek a sofőr nélküli, fehér taxik. Igen, jól hallottad: önvezető autók! Zsombi már említette a Google önvezető autóprojektjét, de nem akartunk hinni neki, sőt, még a saját szemünkre sem. Amikor megálltunk a járdán a piros lámpánál, földbe gyökerezett lábbal néztük a hangtalanul közlekedő Jaguar Waymo típusú önjáró autókat, és kerestük a sofőrt – de az autók valóban maguktól manővereztek, míg az utasok nyugodtan bízták magukat a mesterséges intelligenciára. Ezek az autók valóban méltóak voltak az „automobil” névre, hiszen önállóan haladtak. Bizonyos értelemben úgy éreztük, mintha egy tudományos-fantasztikus film forgatásán lennénk, annyira megleptek minket. Olyannyira, hogy még fényképezni is elfelejtettem, de nem bánkódtam, hiszen a városban rengeteg ilyen jármű közlekedett, és alig volt látható hagyományos, hús-vér sofőr által vezetett taxi. Bár sokszor találkoztunk ezekkel az autócsodákkal, mégsem tudtuk megszokni őket; számunkra félelmetes, mégis izgalmas módon tárták fel a jövő lehetőségeit a jelenben.
A város szívében, az Egyesült Államok legrégebbi és egyik legnagyobb kínai negyedében indítottuk felfedezőutunkat. Itt, a 19. század közepén kezdődött a bevándorlók története, akik otthont teremtettek ebben a varázslatos környezetben, ahol a kínai kultúra gazdagságát érezhettük. Napjainkban azonban már más ázsiai közösségek is otthonra leltek itt, például a vietnámiak, így a terület színes és sokszínű kultúrája tovább gazdagodik. A precízen megtervezett utcák labirintusában haladva eljutottunk a lenyűgöző, 48 emeletes Transamerica Pyramid felhőkarcolóhoz. Kecses gúlaformájával ez az ikonikus épület nemcsak a város sziluettjét határozza meg, hanem egyfajta modern szimbóluma is ennek a vibráló városnegyednek.
