Mi történik, amikor a világ végéhez közelítünk? Az érzés olyan, mintha a föld remegne alattunk, és a levegő tele lenne feszültséggel. A csend, ami körülvesz, szinte tapintható, minden egyes pillanatban érezhető a feszültség. Az emberek arca elképzelhetetl

Bruno Núñez Arjona és Sergi López a film világában - Forrás: Kviff.com

A helyszín lehetne Ozora vagy Dádpuszta vagy egy illegális helyszín, amiről sosem hallottam. Marcona kezek építenek tornyokat hangfalakból, egymáshoz illesztve őket. A kábeleket bedugják, a zenét elindítják, a mozit pedig annyira eltelíti a basszus és a csillapíthatatlan ütem, hogy a stáblista nevei táncolnak a vásznon a rezgéstől.

A helyszín nem Ozora, Dádpuszta, vagy egy rejtett, illegális bulihely, amiről még csak nem is hallottam, hanem Marokkó, ahol a sivatagi homokot tapossák a táncosok, akikről első ránézésre nem gondolnád, hogy még egy boltba sem engednék be őket. Folyamatosan pörögnek, függetlenül attól, hogy nappal vagy éjjel van. Egyik este felbukkan közöttük Luis (Sergi Lopez), a fiával és a kutyájával. Luis azért érkezett Marokkóba, hogy megtalálja a lányát, akit már öt hónapja nem látott a család. Itt sem találja meg, de egy nomádból álló csapat azt mondja neki, hogy lesz egy másik rave, sokkal beljebb a sivatagban, ahol talán ott lehet a lánya.

A Sirāt, az idei év egyik legizgalmasabb európai filmes alkotása, a 2025-ös cannes-i filmfesztivál zsűrijének elismerésével büszkélkedhet. Az első pillantásra nem is sejtjük, hová vezet az út, amelyen elindulunk. A cím, amely az iszlámban a pokol és a menny közötti ösvényt jelenti, a spanyol rendező, Oliver Laxe filmjében azonban nem kínál mennyországot – csupán a pokol mélységeit és annak sötétebb árnyalatait. Az első rave kezdetben álomszerűen bontakozik ki, de hamarosan a katonaság közbelépése mindent megsemmisít. A rádió hírei a harmadik világháború borzalmairól és megosztott nemzetek sorsáról zengenek, miközben a sivatagban csak a reménytelenség és a dübörgő zene marad, amit a szereplők magukkal hoznak ebbe a zord világba.

A Sirātot könnyedén párhuzamba állíthatjuk más filmes alkotásokkal: a konvoj átkelése a zord természetben egyértelműen emlékeztet A félelem bérére, vagy annak amerikai remake-jére, A félelem árára. Az apa, aki a lányát egy teljesen idegen szubkultúrában keresi, nem ismeretlen motívum, hiszen hasonló karaktert láthattunk például Paul Schrader Kőkemény című filmjében is. Laxe talán tudatosan tiszteleg ezek előtt a klasszikusok előtt, azonban az ő filmje ennél sokkal széttartóbb, nehezen megragadható és szimbolikusabb, ami új dimenziókat ad a történethez.

A szimbólumok mögötti jelentések megfejtése igencsak bonyolult feladat. A film középpontjában a középkorú Luis áll, akinek belső kálváriája a történet folyamán egyre fokozódik. Számára a sivatagi utazás nem csupán fizikai kihívás, hanem egy egzisztenciális felfedezés is: szembesülnie kell azzal, hogy lehet, hogy elvesztette a lányát, és mindazzal, ami az út során vele történik. Az őt körülvevő nomádok, akik látszólag vezetik őt, valójában inkább kihasználják őt; a szereplők amatőr színészek, akiknek a karaktereik különböző sérülésekkel küzdenek – az egyikük karja hiányzik, míg a másik protézissel jár. Ezek a nomádok nem táplálkoznak, nem isznak, csupán vándorolnak a senkiföldjén, ahol hangfalakat helyeznek el, és a területet sajátjuként birtokolják.

A Sirāt hipnotikus, de elaludni nem lehet rajta: hangos, megdöbbentő, egyes pillanataiban pedig olyan sokkoló, amilyet régen lehetett moziban látni. Pont ezek miatt a sokkoló pillanatok miatt nehéz eldönteni, hogy Laxe embereknek tekinti-e a karaktereit, vagy inkább olyan szabadon mozgatható bábokként látja őket, amíg segítenek elmondani a példabeszédét a sors különös kegyetlenségéről. A film az utolsó harmadában különösen kegyetlen irányba fordul el, amit könnyű betudni öncélú szadizmusnak.

Az ereje nem csökken ettől, s a Sirāt ereje félelmetes, akár a zene dübörgése, akár a sivatag végtelen csendjében, ahol éjjeli fényszórók világítanak a teherautók útján. Még a legüresebb képek is átitatódnak egy megfoghatatlan borzongással, mintha a világ végének színpadát látnánk a szemünk előtt, olyan tájakon, ahol talán sosem létezett élet. A részben marokkói, részben spanyol helyszínek már a világégés utáni - vagy civilizáció előtti - állapotot idézik, amelybe a szereplőink beleavatkoznak. Mert rajtuk kívül alig van nyom arra, hogy a Földön még létezik élet.

A Sirāt megítélése számomra egy igazi rejtély: lenyűgöző erővel vonja magára a figyelmet, miközben hátborzongatóan menő zene szól. Ezt a zenei aláfestést a francia DJ, Kangding Ray készítette, és olyan hatása van, mintha a föld megremegne, ezzel megállítva minden elektromos eszközt a közelben. A látvány olyan, mint egy páneurópai Mad Max, de itt nem az üzemanyagért vagy a szülőrabszolgákért folytatott harc a tét, hanem az életben maradásért vívott küzdelem. "Ilyen érzés a világvége?" - kérdezi, miközben eltökélten haladnak előre. Luis, a fia, és kiskutyája mellett könnyedén megtalálom a közös hangot, és a lendületük magával ragad, engem is magukkal sodor.

Mégis zavarban vagyok a tartalmával. Laxe elég mizantróp módon bánik a saját karaktereivel, és erősen utal arra, hogy mindezt maguknak köszönhetik: Luis családjával is akkor kezdenek el történni a megmagyarázhatatlan események, amikor kezdenek összeolvadni a nomádokkal, amikor megosztják az élelmiszerüket, Luis fia, Esteban pedig kap egy felnyírt frizurát az egyikőjüktől. Jelent ez bármit? Van ok-okozat? Vagy csak én keresek értelmet valamiben, amiben képtelenség megtalálni? Lehet, hogy erről szól az egész, én meg fűszálakba kapaszkodok? A sivatagban nincsenek fűszálak.