Holec Ilona már tizenöt éve hozzájárul a Csemadok tevékenységéhez, tehetségével és elkötelezettségével formálva a közösséget.

Holec Ilona átveszi a Csemadok díját (Fotó: Neszméri Tünde/Felvidék.ma)

Holec Ilona az Alsóbodoki Asszonykórus meghatározó személyisége. Az éneklőcsoport 1972-ben alakult, s 1979-től Ilonka néni a csoport vezetője. A népművészet mestere, számos szakmai díj tulajdonosa, többek között a Csemadok kiváló népművésze, kétszeres Vass Lajos nagydíjas, csoportjával is számos szakmai elismerést szereztek.

Tavaly munkásságát Harmónia Életműdíjjal jutalmazták, idén januárban a magyar kultúra napi ünnepségen megkapta a Csemadok Életmű-díját is. Alsóbodoki otthonába belépve a bejárati ajtóval szemben ott van ez utóbbi két elismerése, büszkén mutatja minden vendégnek. Beszélgetésünk elején gyermekkoráról mesél. Sajnos, édesapja még Ilonka néni születése előtt meghalt.

"Ennek ellenére szép gyermekkorunk volt. Apám még megszületésem előtt meghalt, mikor anyám egy hónapos terhes volt, akkor már három lány volt a családban. Nehéz volt az élet, de gyermekkoromtól kezdve énekeltem, főleg népdalokat. Egy öregebb házban laktunk, egy konyhánk volt és egy szobánk, fürdőszobánk nem volt, mint ahogy másoknak sem. Boldog gyermekkorom volt, ha szegénységben is éltünk, de mások is így éltek, szegények voltak a többiek is, de boldogok voltunk. Sokat játszottunk, kergetőztünk, énekeltünk"

- Emlékezett vissza Ilonka néni a kisgyermekkorának varázslatos pillanataira.

Holec Ilona megosztotta velünk emlékeit, amelyek tizenöt éves korától kezdődnek, amikor is a Csemadok közösségét szolgálta. Kezdetben a tánc világában merült el, ahol nyolc pár alkotta a tánccsoportot, ám sajnos ez a formáció később megszűnt. Azután a színpadra léptek, és színdarabokat játszottak, amik életre keltették a közösség szellemét. 1972-ben tizennégy lelkes taggal megalapították a menyecskekórust, amely azóta is töretlenül működik, Alsóbodoki Asszonykórus néven. A színjátszócsoport már korábban is aktívan tevékenykedett, emlékezett vissza Ilona, aki a közösségi tevékenységek iránti elkötelezettségéről és a közös élmények fontosságáról beszélt.

A most kilencvenhárom esztendős nővérem is részt vett a színjátszásban, amikor még nem létezett kultúrház. Az iskolánk falai között zajlottak a próbák, és a szereplők gyakran az ablakon át léptek be. Maguknak készítettek lépcsőket, hogy könnyebben bejuthassanak. Mi, a kisebbek, szintén eljártunk a próbákra, és vágytunk arra, hogy minden előadáson ott lehessünk. Az unokatestvérem, aki szintén a színpadra lépett, beengedett az ablakon, így a főpróba után megcsodálhattam az előadást is. Gyönyörű emlékek ébrednek bennem, és szívből kívánom, bárcsak ma is lenne egy színjátszócsoport a közösségünkben.

Holec Ilona rengeteg balladát ismer, és a közönség nagy örömére rendszeresen elő is adja ezeket.

"Amikor a sógorom testvére ment férjhez, megtanultam a Bálint vitéz balladát, mert a vőlegényt Bálintnak hívták. Fosztottunk a menyasszonynak és közben ezt énekeltük"

- emlékezett vissza Ilonka néni, miközben a régi fényképeket nézegette, és az emlékek lágyan feltörtek benne, mint a tavaszi szellő a fák között.

Kérdésem az, hogy meddig folyt a tollfosztás szokása? A válaszra rátalálva megtudtam, hogy 1967-ben a lánya férjhez ment, és neki még készítettek otthoni tollból dunyhát és vánkosokat. Régen a két dunyha mellé négy vagy hat vánkost is kellett varázsolni. A fosztási tevékenység már advent idején megkezdődött, és közben a résztvevők beszélgettek, énekeltek, sokszor vallásos dalokat és balladákat hallgattak.

Számos néprajzi kutató látogatta meg őt, hogy felfedezze énekstílusának különlegességét, amely még mindig az archaikus gyökerekhez kötődik. Éneke édesanyjától örökölt hagyományokat elevenít meg. Közéjük tartozik többek között Ág Tibor, Agócs Gergely, Jókai Mária és Ürge Mária is, akik mind gazdagították a néprajzi kincstárat az ő tolmácsolásában. A Népművészet Mestere címet a népdalok és balladák hiteles közvetítéséért érdemelte ki. Úgy gondolja, hogy csoportjukkal mindig kiemelkedően teljesítettek, és szívesen fogadták a különböző meghívásokat.

Jó hír, hogy van lehetőség a tudás átadására, hiszen a hagyományőrző csoport tagjai között fiatalok is találhatók. Ráadásul a faluban működik egy lelkes ifjúsági csoport is, akik szívesen énekelnek.

Otthon írom meg a szövegeket, amelyeket aztán ők másolnak le, így sajátítják el őket. A próbák során kötelező ott lennem, hiszen a dallamok tanítása is az én feladatom. Szent István-napján a testvértelepülésünkön jártunk. Ekkor javasoltam Gyepes Angelikának, hogy a koszorúzás alkalmával énekelhetnénk, hiszen gyönyörű Szent István-énekeink vannak. Elénekeltem, és az este folyamán mindenki, aki a csoportban volt, elsajátította a "Magyar hazánk reménye, hozzád szál" című dalt.

Ilonka néni részletesen bemutatta a próbafolyamatot.

"Az adventi ünnepek alatt voltunk énekelni Nyitracsehiben a templomban. Amikor gyóntam, kérdezte a plébános úr, mit énekeltünk. Mondtam neki, hogy egy olyan éneket, amit mások nem szoktak, a Dicsértessék kis Jézuska, a pásztorok dudaszóval köszöntöttek téged, ajándékul túrót, sajtot, bárányt vittek néked kezdetűt. Ezt a népéneket még nem hallottam mástól, de mi gyakran énekeljük. Bodokon régebben egy öregember énekelt a mise előtt, ezt is szokta énekelni"

- mesélte vidáman Ilona néni, miközben a szemeiben csillogott a mosoly.

Holec Ilona gyönyörűen beszéli a zoboralji nyelvjárást, ami egy kicsit minden községben más, mint ahogy a viselet is. Amikor megjegyzem, hogy nekem tetszik a nyelvjárás, kifejti, hogy szerinte a népdalokat eredeti nyelvjárásban kellene énekelni, legalábbis a hazai csoportoknak, ő erre odafigyel.

"Egyszer, amikor Ág Tibor meglátogatott, bocsánatot kértem, amiért nem mindig választékosan fejezem ki magam. Erre ő azt mondta, hogy soha ne próbáljak szebben beszélni, mint ahogyan most tettem."

- tette hozzá, miközben egy szempillantásra elmerült a gondolataiban.

Milyen farsangi szokások vannak? - kérdezem, aztán jut eszembe, amit kevesen tudnak, hogy a Zoboralján a farsangolás farsangfarkán volt, tehát a hamvazószerda előtti néhány napban, utána kezdődik a böjt, amit ezen a vidéken szigorúan be is tartottak.

Farsangi kalandunk igazán emlékezetes volt, ahogy házról házra jártunk. Mindenhol finomságokat kaptunk: szalonnát, kolbászt, tojást. Anyám mesélte, hogy az udvarról időnként valaki beszólt: „Van-e farsang, vagy nincs? Bent van-e, vagy kint?” Ha arra válaszoltunk, hogy bent, az igazi szerencse volt, mert azzal behívtak minket, és megkínáltak mindenféle finomsággal. Pogácsát, siskát, fánkot - ezek mind-mind az asszonyok keze alól kerültek ki farsang idején. Az ízek és a nevetések emléke örökre velem marad.

- emlékezett vissza.

Ilona néni mesél a régi időkről, amikor a farsangi időszak különleges jelentőséggel bírt a lakodalmak számára. Azokban az időkben a keddi napok váltak a nagy ünneplések színhelyévé, ám ahogy a paraszti életmód fokozatosan eltűnt, úgy ez a hagyomány is átalakult. A násznépnek már szabadságot kellett kérnie a keddi lakodalmak miatt, ami új kihívások elé állította őket. Az idő múlásával a régi szokások és a közösségi élet dinamikája is megváltozott.

A nővéreim, akik egyszerre léptek a házasság kötelékébe, kedden mondták ki a boldogító igent. Az én esküvőm viszont már vasárnap zajlott, hiszen szombaton tartottuk a polgári ceremóniát, ami miatt Pogrányba kellett utaznunk. Vasárnap következett a templomi szertartás, és még hétfőn is tartottunk vendégséget. Szombaton érkezett meg a kalács is, ami a lakodalom elengedhetetlen része volt. Abban az időben a lakodalmak a családi házakban zajlottak, bármilyen kicsi is volt az otthonunk, mindig megoldottuk a helyzetet. Ilonka néni meséli, hogy az ő házukkal szemben három kamra állt az udvaron: az egyikben főztek, a másikban bor volt tárolva. Mindez ellenére a vendégeknek bőven jutott hely. A vőlegény családja volt felelős a zenészek elosztásáért, és a cimbalom is hozzánk került. Ezt viszont senki sem igazán szerette, mivel a cimbalom sok helyet foglalt el, és a zenészek is szívesebben játszottak volna kisebb hangszereken.

- mesélte nevetve Holec Ilona, miközben a szemei vidáman csillogtak.

A Zoboralján évszázadokon át megőrizték azt a különleges hagyományt, hogy a lakodalmakat a családok otthonában tartották. A vőlegény rokonsága a fiatal férj otthonában gyűlt össze, míg a menyasszony családja a fiatal ara házánál ünnepelt. Ez a szokás nem csupán az esemény intimitását növelte, hanem a közösségi összetartozás érzését is erősítette.

Holec Ilonka nénivel még nagyon sok mindenről elbeszélgettünk, szokásokról, éneklésről, a zoboralji hagyományőrző csoportok helyzetéről, arról, hogy bízik benne, még nagyon sokáig lesz ki énekeljen a Zobor-vidéken, hogy a fiatalok folytatni fogják az ő munkájukat. A Zoboraljára érkező ember megismeri az itteniek vendégszeretetét is, így volt ez Ilonka néninél is, aki megkínált finom túrós kaláccsal, amilyent csak itt készítenek. Aki még nem kóstolta, igazán bánhatja. Ilonka néninek természetesen gratulálunk a díjakhoz és a nemrégiben betöltött életjubileumhoz is, sok erőt és egészséget kívánva a további énekléshez és a fiatalok tanításához.