Mi is történt valójában?

- Miért kell ilyen nehezen követhető szövegeket írni? - kérdezte Tamás bátya, miközben a múlt keddi cikkemre mutatott, amely a környék furcsa blokkjairól szólt: a logikátlan épületszámozásokról és hasonló furcsaságokról. - Azt már biztosan megtanultad, hogy a cikkeidnek semmilyen hatása nincsen, és nem is lesz. Képzeld csak el, mi történne, ha egy bizottság kiszállana az illetékes hivataltól, és rendet csinálna. Az első lépés az lenne, hogy kétszáz ember új lakcímet kapna; ez pedig rengeteg papírmunkával járna: új személyi igazolvány, közjegyző előtt tett nyilatkozat, friss telekkönyvi kivonat... Bélyegilleték, sorban állás, kinek van erre ideje? És ha kiderülne, hogy a te ügybuzgóságod okozta a káoszt, akkor nem ígérnék neked hosszú életet. Kit zavar az, hogy zavaros a lakások számozása? Ázsia legeldugottabb sarkaiban sincsenek utcanevek vagy házszámok, mégis boldogulnak. A régi, megkövesedett dolgokat nem érdemes bolygatni, mert a logikátlan helyzeteknek szép hagyományai vannak az emberi történelemben. Ne keresd a logikát, inkább örülj, hogy zárható kapuja van a háznak, és lépcsőn mehetsz fel, nem kötéllétrán. Te mindig idézed az "amiről nem tudsz, az nem idegesít" bölcsességet, talán most nem jutott eszedbe. Ha nem kotyogsz bele mások dolgaiba, máris nyugodtabban telnek a napjaid.

Mást is említett, de ennyi bőven elég. Eredetileg azt terveztem, hogy még néhány bosszantó dolgot felsorolok, de lehet, hogy Tamás bátyának igaza van, ő talán jobban ismeri a hírlapolvasók igényeit és problémáit. De ha már szóba került, hadd osszak meg egy-két gondolatot. Takarékos ember vagyok, de nem olyan, aki minden fillért sajnál. Ha egy csavaros tetejű üveg kerül a házba, azonnal leáztatom a címkéjét, és amikor befőzök, abba töltöm a lekvárt. Azonban: ahány cég, annyi féle címkeragasztó. A körültekintőbbek tudják, hogy a munkásokat ismerni kell, ezért olyan ragasztót használnak, ami vízben szépen oldódik, és pillanatok alatt 'elengedi' a címkéket. A kevésbé kedves cégek viszont a legdurvább ragasztókkal dolgoznak: áztatás és kaparás után jöhet a hígítós kezelés, majd a vegyszerek semlegesítése, és így tovább. Mindez persze magánügy, de én ragaszkodom a családi hagyományokhoz. Gyerekkoromban megtanultam, hogy a címkét le kell mosni, mert a lompos V. néni férjének éppen ez okozta a vesztét: a málnaszörpös üvegben nem pálinka volt, mint máskor, hanem bogárirtó. Egy másik példát is hadd említsek, amelyről pár hónapja született egy 'globális' törvény: a csavaros dugójú palackokat olyan kupakkal kell ellátni, amelyek a palackon maradnak, és nem a folyók, patakok vizébe kerülnek. Nemes cél, kímélni a környezetet. Kár, hogy ezekből a palackokból nem lehet közvetlenül inni, mert a lógó dugó megnehezíti az ivást és a kitöltést is. Ráadásul az ötliteres bidonokat nem váltják vissza, holott éppen azokat kellene, mert azokban százszor több a cián, mint a kis dugókban. Elmondtam mindezt, tudván, hogy valószínűleg semmi haszna nem lesz. Ennyit tudtam tenni, a többi már nem az én dolgom.

Tamás bátya egy másik dolgot is megemlített, nevezetesen: írásaimban többször szóba hoztam, hogy a Lánchíd környékén növekszik a feszültség. Szerinte nem illik (mi több: veszélyes) beleszólni egy szuverén ország belügyeibe. Ezt már Ceau elvtárs idejében megtanulhattuk, mert számtalanszor elmondta a tévében, de aki így beszél, az tudhatná, hogy szuverén állam csak a dajkamesékben van. Az önállóság ott kezdődik, hogy semmit sem vásárolsz külföldről. (Ha nincsenek saját olajkútjaid, akkor ki vagy szolgáltatva azoknak, akiknek van. Ez a rövid magyarázat.) A hatvanas években az albánok próbálkoztak az önellátással, de nyomor lett a vége. Talán más hivatkozási alapot kellene találni, mert ez nem működik. Meg aztán nem én vagyok az a mumus, akitől félnie kellene a hatalmasoknak. A bukásuk okát nem másokban kell keresniük, hanem önmagukban, a saját túlkapásaikban, a felhőjáró terveikben, népellenes intézkedéseikben, csődös beruházásaikban és határtalan pénzszórásukban. Mert nem nőnek a fák az égig. Vagy ahogy Spartacus naplójában olvashattuk: "minden rendszer megbukik egyszer". Ceau elvtársról terjedt el egy utólagos vélekedés: ha több kaját és fűtést adott volna, meg szabadabb külföldi utazást, még mindig ő mondaná a tévében az esti mesét. Ezt csak azok gondolják, akik nem hallották Gorbacsov vallomását: "elvtársak, eddig tartott a kolbász". Ezért aztán Ceau elvtárs utolsó ígéretét - "mindenkinek száz lejjel növeljük a bérét" - is lehurrogták a Palota téren.

A Lánchíd környékén már a patás ördögöt keresik apróhirdetésekben, aki állítólag véget vetne a jelenlegi kilátástalan helyzetnek. Tapasztalataim és olvasmányaim alapján azonban azt kell mondanom, hogy egy-egy korszak lezárása csupán átmeneti megkönnyebbülést hoz. Hiszen nem feledkezhetünk meg arról, hogy a történelem tanulságai szerint a 'Hitler helyett Sztálin' cseréje után sokan hitték, hogy megérkezett a Kánaán, miközben valójában csak újabb sötét időszak vette kezdetét. A hatalom birtokosai a csodákban bíznak, de valójában nem sok okuk van az optimizmusra. Rózsa Sándorról mondták, hogy hiába hintázott a viszketőporral az urak ágyában, tartós javulást nem hozhatott – végül is börtönbe zárták. A természet törvényei világosan mutatják: minden akció reakciót szül. Az emberek elégedetlensége ellenállást szül, legyen az sztrájk, szamizdat vagy bibliai idézetek formájában; például: "Összeomlás előtt kevélység a hírnök, felfuvalkodottság jár a bukás előtt." (Péld 16, 18) A rothadás megállíthatatlan, de éppen az új élet ígérete rejlik benne. A búzát azért temetik el, hogy újraéledhessen és bőséges termést hozzon. A cenzúra nem legyőzhetetlen; a mondanivalót rejtvénybe kell burkolni, vagy a sorok között kell megbújnia. Csak az juthat érdemi információhoz, aki képes megfejteni a rejtvényt. Találtam egy példát is, amelynek a megoldása így hangzott: "Tűrd a vetélytársat, idővel te maradsz nyeregben." De csak akkor, ha a Sors is úgy akarja.