Megosztottam a barátommal, hogy mennyien voltak előttem - szerinted hogyan reagált?

Kevés kérdés olyan kényes egy kapcsolatban, mint amikor a múlt kerül szóba.

Ki kivel volt, hányszor, és vajon számít-e mindez a jelenben? Sok nő - és férfi - inkább homályban hagyja a számokat, félve attól, hogy a másik szemében megváltozik tőle. Én azonban úgy döntöttem, őszinte leszek: elmondtam a pasimnak, hogy hányan voltak előtte. És a reakciója minden volt, csak nem az, amire számítottam.

Nem is én vetettem fel, hanem ő. Egy esti beszélgetésnél, amikor a bor és a hangulat kicsit oldottabbá vált, egyszer csak kibökte: "És... neked hányan voltak előttem?" Az a fajta kérdés volt, ami után a levegő azonnal megfagy. Hiába mosolygott, a szemében láttam, hogy nagyon is komolyan érdekli a válasz.

Sokáig játszottam a gondolattal, hogy elkerülöm a választ, vagy mondok egy "semleges" számot, amit mindenki könnyen elfogad. De valahol belül tudtam: ha most nem mondok igazat, mindig ott lesz köztünk a kétely. Így hát mély levegőt vettem, és kimondtam a számot. A szavak szinte leestek a földre, olyan súlyosnak éreztem őket. Én hallottam benne a múltamat, ő pedig minden bizonnyal elképzelt mögé egy sor történetet, amelyekhez semmi köze, mégis hirtelen része lett.

Először csak ült, és hallgatott. Én pedig vártam a klasszikus forgatókönyvet: hogy elsápad, hogy értetlenül kérdezget, vagy hogy dühösen kimondja: "ez túl sok". Ehelyett halkan felnevetett, és annyit mondott: "Őszintén? Ennél rosszabbra számítottam." Nem vágott hozzám vádat, nem kezdett el vetélkedni a múlt árnyaival, és nem is fordult el tőlem. Inkább valami furcsa megkönnyebbülés ült ki az arcára, mintha ezzel az egyetlen számmal hirtelen egy hatalmas fal dőlt volna le közöttünk.

Persze, nem állítom, hogy onnantól nem voltak nehéz pillanatok. Néha egy-egy félmondatban, viccben vagy csendben visszaköszönt a téma. De alapvetően nem változtatta meg a kapcsolatunk lényegét. Azt mondta: "Én a jelent választottam, nem a múltad statisztikáit." És ez volt az a mondat, ami számomra mindent átírt.

A múltunk mélyen beleivódik abba, akik vagyunk, és noha nem mindenki számára egyszerű ezt feldolgozni, gyakran a félelem hatalmasabbnak tűnik, mint a valóság maga. Az őszinteség vállalása kockázatos lépés, de sok esetben egyfajta felszabadulást is jelenthet. Ma már úgy vélem, hogy aki igazán szeret, annak a jelen pillanatok a legfontosabbak. A számok önmagukban sosem tudják visszaadni a történeteinket; csak mi ismerjük azokat a jelentéseket, amelyeket hordoznak, és azt, hogyan formálták életünket.