Elhunyt a festő, aki a kisebbségből kisebbségbe menekülve keresett menedéket a művészetében.

Nyolcvannégy évesen elhunyt Duncsák Attila képzőművész, a legköltőibb lelkületű hazai magyar festő, aki Ungvárról menekült Kassára, és egyik kisebbségből a másikban találta magát. A közép-európai lét lényegét fogalmazta meg Velencét és Szentpétervárt összekötő festményein, kollázsain.

A különleges világlátású művésznek leginkább Márai Sándor művei segítettek kassaivá válni. Nem a jelenleg dúló háború elől menekült, hanem a kretaív alkotást bénító szovjet kultúrpolitika elől, még 1982-ben.

Nehéz feladat elé állít minket, amikor megpróbáljuk bemutatni őt azoknak, akik most ismerkednek a nevével. A kihívás különösen nagy, hiszen legismertebb festményei legalább három rétegből állnak: ott van az északi Velence varázsa, Leningrád, ahol tanulmányait végezte - és akinek talán sosem jutott volna eszébe, hogy a város nevét egyszer újra Szentpétervárra változtatják. Kassához kötődő alkotásain megidézi a valódi Velencét is, amely a "káeurópai" mindennapok mozaikdarabjaiból áll össze. Így válik nála egyedivé ez a különleges hármas hatás, amely művészetén keresztül életre kel.

"Csak az az alkotás sikerülhet igazán, amely a művész lelkéből fakad. Ebből tud mitológiát teremteni, és ez magával hozza a formai megoldást is: Isten óvjon mindenkit a divatos trendektől, ha nem a lényegéből fakadnak, ha nem magában hordta ki őket!"

- így fejezte ki művészi hitvallását.

A történet középpontjában egy olyan bohóc áll, aki mélyen belelát az emberi lét bonyolult küzdelmeibe. Ő, mint egy modern harlekin, a nevetés és a sírás határvonalán egyensúlyozva formálja meg saját világképét. Duncsák Attila egy valódi közép-európai lélek volt, aki magában hordozta az élet összes szépségét és fájdalmát. Az örömök és tragédiák szövevénye tette őt különlegessé, mindennapi szürkesége és színes kalandjai egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy egyedi perspektívával tekintsen a világra.

Magyarságának megerősítése érdekében eredetileg Magyarországra kívánt költözni, ám a korabeli hatóságok elutasították a kérvényét. Így hát 42 éves korában, felesége és két gyermeke társaságában lényegében egyik kisebbségből a másikba vándorolt - Ungvárról Kassára.

A városhoz fűződő viszonyát nem csupán rajongás jellemzi, hiszen Kassa "festői" utcái, bár sok alkotásában jelen vannak, nem tudják teljesen elnyomni a számára meghatározó Szentpétervár emlékét. Észak Velencéje, a valódi Velence karneváli forgataga, és a maszk, mint szimbólum, néha váratlanul villan be alkotásaiba. Az általa megjelenített reneszánsz szépség egyfajta párbeszédet folytat a modern kor trendjeivel, szembesítve azokat saját víziójával. Ez az expresszív indulat új, eddig ismeretlen kifejezésformákat hozott létre, amelyek friss perspektívából világítanak rá a város és a művész kapcsolatára.

"Csendes kitartással megváltoztatta életét, de ugyanolyan csendes kitartással megtartotta jogát az álmaihoz, egy megálmodott világhoz. Álmai tele vannak jelentésekkel, szimbólumokkal, asszociációkkal, melyeknek jó része érthető egy másik, európai kultúrájú ember számára is"

- írja róla Kubička Kucsera Klára művészettörténész.

Duncsák Attila művészete merész szín- és formavilágával hívja fel magára a figyelmet. Képein a figuratív elemek és a szabadon áramló foltok izgalmas keveréke található, melyek egyfajta természetes egyensúlyt teremtenek. Első pillantásra eklektikusnak tűnnek, de valójában rendkívül precízen kidolgozottak és mélyek, mintha egy törött tükör darabjaiban rejlenének a valóság töredékei. Munkáik távoli emlékeket és olvasmányélményeket idéznek fel, miközben vizuális kihívásokat is nyújtanak a nézők számára. Olyanok, mint az agyunk mélyéről előtörő színek, formák és képek kaleidoszkópja, amelyek egy-egy cím (például Az én színházam, Karnevál, Shopping) mentén elevenednek meg. Az alkotó láthatóan folyamatosan keresi a figurativitást, ám a kirakójáték darabjait valaki rendre szétszórja. Ezt a módszert úgy is felfoghatjuk, mint egy összetört világ darabjaiból való újraalkotást. Duncsák kollázsai mögött a szintetizálás igénye és az értékek megőrzésének vágya áll, amely a művészetében mindig is megjelenik.

A művész életútját ismerve most azon gondolkodom, vajon nem mégis inkább az "eleve összetörtet" akarja-e újra egységes egésszé formálni. Vajon nem a gyerekként átélt háború, a szirénák hangja, a Kárpátalján megtapasztalt sztálini diktatúra feszültségei, a vagyonelkobzások, a családtagok gulagra hurcolása, a jegyrendszer, a szegénység és a nélkülözés formálta-e művészetét, amelynek segítségével egy széthullott világ újjáteremtésre tett kísérletet?

A felsorolt szenvedések világát kívülről szemlélő talán csupán annyit képes felfogni a képek láttán, hogy ezek a művek a nyugtalan világunk tükörképei, amelyek talán csupán az emberi képzelet és vágyakozás birodalmában léteztek valaha tökéletes formájukban.

Duncsák "közép-európai valóságdarabnak" nevezte a múlt történéseit. Érezhető, hogy a történelmi események mély sebeket okoztak benne. A festmények, és főleg az utolsó tíz év során született kollázsok szerintem az összetört lét leképezései. Részei az élet által írt nyomorúságos valóságshow-nak.

Görög mitológiai hősök, cirkuszi bohócok színes forgataga és színházi maszkok sokasága alkotja ezt a grandiózus mesét, ahol az emberi képzelet és vágy csodálatosan újraalkothatja a valóságot. Mégis, a mélyben ott lüktet a tudat, hogy a világ nem mindig olyan, amilyennek szeretnénk látni. Duncsák bohócai nem csupán mosolyt csalnak az arcokra, hanem egyfajta menedéket kínálnak a mindennapok szürkesége elől. A maszkok titkos védelmet nyújtanak, lehetővé téve, hogy az egyén a látszat mögött önmagát találja meg. A szemek hiánya és a sötét árkok szimbolikája egy olyan lényt idéz, aki talán jobb, ha elfordul a világ zűrzavaraitól, hiszen a valóság által torzított ideálok soha nem érhetik el a tökéletesség eufóriáját.

Duncsák Attila munkáiból legutóbb 2021-ben nyílt átfogó tárlat a pozsonyi Brämer-kúriában, a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumában, amelyet a művész 80. születésnapjára terveztek, de a pandémia közbeszólt. Az egyes korszakok helyhiány miatt csak villanásszerűen jelenhettek meg, kezdve nagymamája portréjával, amelyet alig húszévesen festett, és befejezve a védjegyévé vált lecsupaszított "kultúra-kollázsokkal", amelyek abban az évben születtek. Ez a tárlat tökéletesen alkalmas volt arra, hogy felkeltse az érdeklődést Duncsák Attila művészete iránt. Aki nem mellesleg a legköltőibb lelkületű festő volt kis hazánkban - legalábbis így mutatta őt be a kiállítást megnyitó Szaszák György újságíró, a kassai festők szakavatott ismerője.

Kevesen tudják, hogy Duncsák Attila üveg és kerámia szakon szerzett diplomát 1967-ben a Szentpétervári Iparművészeti Főiskolán, de mivel a kassai panellakásban nem tudott kemencét üzemeltetni, műteremre pedig nem futotta, kényszermegoldásként a festészet mellett döntött. Vagyis pályája közepén fontos döntésre kényszerült. Ez a döntés jónak bizonyult, és sok pályamódosítónak adhat lökést ma is.