Egy művelt erdélyi gróf hősies tette révén mentette meg az Operát, megőrizve ezzel a kultúra és művészetek szellemiségét.

Reformátorok az Operaházban címmel jelent meg az Opera gondozásában Karczag Márton, a Dalszínház emléktárvezetőjének legújabb kötete, amely gróf Bánffy Miklós 1912 és 1918 közi vezetői periódusát dolgozza fel. A kiadvány részletesen foglalkozik az erdélyi polihisztor nevéhez fűződő operaházi korszakkal, amely épületfelújítással indult, két Bartók-premierrel ért véget, és kulcsszerepet játszott benne a Nemzeti Színházból szerződtetett Hevesi Sándor is.

A kötet szerzője, Karczag Márton, az Opera emléktárának vezetője korábban már az intézmény két korszakos irányítója, Radnai Miklós és Tóth Aladár igazgatói pályafutásáról is jelentetett meg könyveket (Megfelelő ember a megfelelő helyen, Szabó Ferenc János zenetörténésszel közösen, 2017; Aranykalickában, 2019). Mivel az elmúlt évtizedekben tapasztalható Bánffy-reneszánsz során senki sem foglalkozott hasonló módon a polihisztor gróf operaházi tevékenységével, hiánypótlónak számít legújabb munkája.

A több mint 400 oldalas, gazdagon illusztrált mű párhuzamos életrajzok révén tárja elénk a két jelentős dalszínházi vezető, a kolozsvári református arisztokrata és a nagykanizsai zsidó származású polgár életútját a dualizmus évtizedeiben. Emellett részletesen bemutatja az operaházi előadások Bánffy-Hevesi korszakát megelőző hagyományait is. Érdekesség, hogy a kötetben Hevesi Sándor eddig lappangó, zenei témájú írásai is gazdag válogatásban szerepelnek, és Bánffy Miklós szinte teljesen ismeretlen zeneszerzői kísérletei is megtalálhatóak, ami tovább gazdagítja a mű tartalmát.

Amikor 1912-ben Zichy János kultuszminiszter Bánffy Miklóst a magyar állami színházak intendánsává nevezte ki, egyúttal egy komoly küldetést is rábízott: a válságba került Operaház megújítását és megmentését radikális reformok révén. Bánffy hamar szembesült a kihívásokkal: a közönség érdeklődése csökkent, és a nemrégiben megnyílt Népopera (ma Erkel Színház) megjelenése komoly konkurenciát jelentett. Ráadásul az Ybl által tervezett palota állapota az évtizedek során jelentősen romlott, és a díszletgyártás, valamint a jelmeztárolás terén is sürgető helyhiány lépett fel. Bánffy számára tehát nemcsak a közönség visszacsábítása, hanem a színház infrastruktúrájának modernizálása is elsődleges feladattá vált.

A szenvedélyes színházlátogató és drámaíró arisztokrata politikus merész döntésekkel indította el kormánybiztosi pályafutását. Első lépése az operaház felújítása volt, amelyre a fiatal tehetség, Medgyaszay István kapta a megbízást.

Hasonlóan nagy jelentőségűnek bizonyult, hogy a Nemzeti Színház főrendezőjét, Hevesi Sándort bízta meg a művészeti vezetéssel. Hevesi volt az első társulaton kívülről érkezett főrendező, aki az operára színházi műfajként tekintett: felhívta rá a figyelmet, hogy az opera nem csupán karmesterek és "leszúrt lábú" énekesek zenei felségterülete, továbbá, hogy a műfaj nemcsak érzelmek, hanem gondolatok közvetítésére is alkalmas.

Felélesztették Mozart és Verdi műveinek kultuszát, utóbbihoz szerződtették a színház első olasz karmesterét Egisto Tango személyében. A színpadi látványvilág és a balettek színreviteléhez a Gyagilev-féle Orosz Balett budapesti vendégjátékából merítettek ihletet. Bánffy intendánsi, majd igazgatói pályafutásának lezárását még megkoronázta két emlékezetes Bartók-egyfelvonásos, A fából faragott királyfi és A kékszakállú herceg vára színre vitele.