"Az innováció nem csupán egy egyszerű ötlet, hanem egy alaposan átgondolt, folyamatosan formálódó és kitartó munkát igénylő folyamat."

Beszélgetés Pakucs Jánossal: Munkáról, innovációról, tanításról és sportról A mai találkozónk során Pakucs János, a hazai innovációs színtér kiemelkedő alakja, osztotta meg velünk gondolatait a munkáról, az innovációról, a tanítás fontosságáról és a sport szerepéről az életében. János szavai mélyen megérintettek, és betekintést nyújtottak abba, hogyan formálják ezek a területek nemcsak a karrierjét, hanem az életét is. Kezdésként János a munka világáról beszélt, kiemelve, hogy a szenvedély és az elkötelezettség kulcsfontosságúak a sikerhez. Számára nem csupán a feladatok elvégzése a lényeg, hanem az is, hogy hogyan tudja azokat kreatívan megközelíteni. Az innovációs folyamatok során mindig is arra törekedett, hogy új megoldásokat találjon a meglévő problémákra, hiszen ez az, ami előre viszi a társadalmat. A beszélgetés során a tanítás témája is felmerült, ahol János hangsúlyozta, hogy a tudás átadása nem csupán egy kötelező feladat, hanem egy lehetőség arra, hogy inspirálja a jövő generációit. Az oktatásban való részvétel számára nemcsak hivatás, hanem igazi hivatásbeli küldetés, amely során igyekszik motiválni diákjait, hogy merjenek álmodni és új utakat keresni. Végül, a sport szerepe is terítékre került. János elmondta, hogy a sport számára nem csupán egy szórakozási forma, hanem az élet egyik alappillére. A rendszeres mozgás segít neki fenntartani a mentális és fizikai egyensúlyt, ami elengedhetetlen a kreatív munkához és a tanításhoz. Ez a beszélgetés nemcsak inspiráló volt, hanem arra is emlékeztetett minket, hogy a munka, az innováció, a tanítás és a sport összekapcsolódnak, és együtt formálják az életünket. Pakucs János példája azt mutatja, hogy ha szenvedéllyel és elkötelezettséggel közelítünk minden területhez, akkor képesek vagyunk valódi változást elérni.

Tudtuk, hogy nem kis feladat elé nézünk, amikor úgy döntöttünk, hogy életútinterjút készítünk Pakucs Jánossal. Ő ugyanis egy évtizeden át vezette a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal mellett működő Innovációs Testületet. Ha csupán az innovációról és az ahhoz fűződő kapcsolatáról beszélgettünk volna, az már önmagában is számos oldalt megtöltött volna. Mégis, úgy döntöttünk, hogy szélesebb perspektívából közelítünk Pakucs János életéhez. Célunk az volt, hogy bemutassuk nemcsak az általa elért eredményeket és az általa alapított szervezeteket, hanem azt az elhivatott, folyamatosan alkotó és küzdő embert is, aki mindezt mögöttük áll.

Az életrajzod alapján felfigyeltem arra, hogy Budapest szívében láttál napvilágot, de a győri bencés gimnázium falai között töltötted a középiskolás éveidet. Mesélj kérlek, mi vezetett ahhoz, hogy a főváros fiaként a győri bencés közösségben találd meg a helyed?

Sajnos nem volt részem a klasszikus értelemben vett szép gyerekkorban. A háború zűrzavara alatt láttam meg a napvilágot: édesapámmal csupán 14 évesen találkoztam először, amikor hazatért a hadifogságból. A pesti lakásunkat elvették, így édesanyámmal Győrbe kényszerültünk költözni. Jól tanultam, és amikor eljött az idő, hogy az általános iskola után döntenem kellett a továbbtanulásról, a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumot választottam. Úgy éreztem, ott a legmagasabb színvonalon tanítanak. Mindenki le akarta beszélni erről az elhatározásról, mivel akkoriban a legjobb továbbtanulási lehetőségekkel azok a diákok rendelkeztek, akik állami gimnáziumban érettségiztek. Én azonban határozottan tudtam, hogy mit szeretnék, így bementem a bencésekhez, és világosan kifejtettem, hogy ide, és csakis ide vágyom járni. Látva az elszántságomat, fel is vettek. Édesapám, ahogy említettem, akkoriban tért haza, édesanyám pedig súlyosan beteg volt, így a gimnáziumi éveim alatt csak magamra számíthattam.

Ekkor már világosan körvonalazódott benned, hogy a műszaki területen kívánsz elindulni?

Mindössze annyit tudtam, hogy folytatni szeretném a tanulmányaimat, de a konkrét irány még nem kristályosodott ki a fejemben. A bencés iskola után, ahogyan az várható volt, senkit sem vettek fel a felsőoktatásba, pedig én minden lehetséges helyre jelentkeztem, még a Színművészeti Főiskolára is operatőrnek, hiszen amatőr fotós lévén, egy saját laboratóriummal is rendelkeztem. A Műegyetemre is többször próbálkoztam, és minden alkalommal sikeresen teljesítettem a felvételi vizsgákat, magas pontszámokat értem el, de túljelentkezésre hivatkozva mindig elutasítottak. A harmadik elutasítás után úgy döntöttem, hogy saját kezembe veszem a sorsomat. Bementem Csűrös Zoltán rektorhoz, részletesen elmondtam az eddigi eredményeimet, és megkérdeztem, hogy valaha is fel fognak-e venni az egyetemre, mert ha nem, akkor nem szeretném tovább pazarolni az időmet a készülésre. Már javában folyt a tanítás, amikor megérkezett a miniszteri levél, amelyben értesítettek, hogy felvettek. Így lettem villamosmérnök 1965-ben.

Az egyetem után izgalmas új fejezet kezdődött az életemben. Miután megszereztem a diplomámat, egy innovatív technológiai cégnél találtam magam, ahol a kreatív ötleteim valóra váltásán dolgozhattam. Az első hetek tele voltak kihívásokkal, de a csapat támogató légköre segített, hogy gyorsan beilleszkedjek. A feladatok változatossága, a folyamatos tanulás lehetősége és a kollégák inspiráló hozzáállása motiválóan hatott rám. Azóta is élvezem, hogy része lehetek egy dinamikus környezetnek, ahol minden nap új lehetőségeket kínál.

Győrbe mentem dolgozni az ottani állami vállalat villamossági szerelő részlegéhez, amelynek egy év után - több lépcsőben - a vezetőjévé léptettek elő. 1970-ben elhatároztam, hogy visszatérek Budapestre. Pályáztam az ország egyik legnagyobb villamossági szerelő vállalatához, felvettek, sőt, három év után felkértek a műszaki igazgatói feladatok ellátására. Kiderült azonban, hogy egyéb feltételeknek is meg kellett volna felelnem, ezért rövid időn belül az utcára kerültem. Ekkor, nagy nehezen, egy régi barátomon keresztül, az MTA Központi Fizikai Kutatóintézethez kerültem gazdasági ügyintézőnek. És ha már gazdasági ügyekkel foglalkoztam, úgy döntöttem, hogy elvégzem először a Műegyetem gazdasági mérnök képzését, majd a közgazdasági egyetemet is. A diplomámat 1978-ban kaptam kézhez, egy évvel később pedig már a doktori oklevelemet is átvehettem, vállalati szervezés és irányítás szaktudományból. A következő esztendőben 1980-tól az akkor alakult Magyar Szénhidrogénipari Kutató- és Fejlesztő Intézet ügyvezető igazgatója lettem: itt a társaimmal két év alatt létrehoztuk Magyarország legnagyobb ipari kutatóintézetét. Az Országos Kőolaj- és Gázipari Tröszt, és ezzel együtt a kutatóintézet megszűnése után, 1990-től, az Olajterv Zrt.-hez kerültem, ahol több mint 25 évig voltam ügyvezető igazgató, miközben a cég többször is átalakult.

A hivatalos, szakmai pályafutásod mellett számos izgalmas dolog történt az életedben. Például 1990-ben megalapítottad a Magyar Innovációs Szövetség (MISZ) jogelődjét, ami igazán figyelemre méltó lépés volt. Az innováció iránti vonzalom mindig is jelen volt benned, mint egy belső hajtóerő, hogy folyamatosan új ötleteket és megoldásokat hozz létre?

Az innováció iránti szenvedélyem mindig is mélyen gyökerezett bennem, és a témában végzett publikációim száma is ezt tükrözi. Meggyőződésem, hogy a kutatás-fejlesztés terén nem csupán a pénzügyi források hiánya jelenti a legnagyobb kihívást, hanem sokkal inkább a szervezetlenség. E gondolat már a nyolcvanas évek közepén, a Szervezési Tudományos Társaság főtitkáraként kezdett formát ölteni, amikor is felmerült bennem, hogy az innováció iránt elkötelezett vállalatok összefogására lenne szükség. Így hát kapcsolatba léptem harminc, számomra jól ismert céggel, és közösen megalapítottuk a Magyar Innovációs Kamarát. E kezdeményezésből három évvel később, már egy jelentős országos szervezet alakult, amely azóta több mint 200 tagot számlál, és ez lett a Magyar Innovációs Szövetség. Számos programot indítottunk el, hogy az innováció fogalmát szélesebb körben népszerűsítsük: konferenciákat szerveztünk, eseményeket bonyolítottunk le, és létrehoztuk a Magyar Innovációs Nagydíjat, valamint az Ifjúsági Tudományos és Innovációs Tehetségkutató Versenyt, amely a 20 év alatti fiatalok számára nyújt lehetőséget. Azóta az életem középpontjában az innovációs folyamatok szervezése, támogatása és a kedvező feltételrendszer kialakítása áll.

Közben pedig a BME-n osztottad meg tudásodat.

Természetesen, íme a szöveg egyedi változata: Igen, ez a harmadik szakasz, ahol az életem szálai futottak: 1985 óta tanítottam a Budapesti Műszaki Egyetemen innovációs menedzsmentet, döntéselméletet és szervezéselméletet. A tanítás során rengeteget tanultam magam is, hiszen amikor az ember felkészül egy órára, alaposan meg kell ismernie a legfrissebb vezetéselméleti, szervezéselméleti vagy éppen iparjogvédelmi témákat. Körülbelül 70 éves koromban döntöttem úgy, hogy befejezem az oktatást, de ez a tevékenység mindig is a szívem csücske maradt, és hozzájárult ahhoz a szoros kötelékhez, ami a mai napig megvan a Műszaki Egyetemmel. 1995-ben megalapítottuk a Pro Progressio Alapítványt, amely a híd szerepét tölti be az egyetem és a gazdaság között. Ennek keretében fiatal, tehetséges hallgatók és oktatók támogatására összpontosítunk, évente 1200-1300 ösztöndíjat biztosítva. A kuratóriumi elnöki posztomat a mai napig betöltöm, és ez az egyik legkedvesebb tevékenységem számomra.

Behoznék még egy negyedik vonalat is, ez pedig a sport. Mindig is sportoltál, az interjúnk előtt is az uszodában indítottad a napot, úgyhogy mesélj kicsit arról, kérlek, milyen szerepet tölt be az életedben ez a tevékenység.

Teljesen igaz, hogy a sport mindig is fontos szerepet játszott az életemben. Hosszú éveken keresztül versenyszerűen űztem különböző sportágakat, és jelenleg veterán versenyzőként folytatom az úszást. Az úszás és az öttusa volt az első lépés a sportpályafutásomban, amit Csáthy Dénes és Magyar Vilmos, két egykori katonai vezető, alapítottak Győrben, amikor elindították az öttusa szakosztályt. Évtizedekkel később, 1999-ben, részt vettem a margitszigeti Öttusa Világbajnokság koncepciójának kidolgozásában és teljes körű megszervezésében. Ennek köszönhetően a Magyar Öttusa Szövetség alelnökévé, valamint a Magyar Olimpiai Bizottság vezetőségi tagjává választottak. A sport iránti szenvedélyem olyan mélyen gyökerezik bennem, hogy a veterán téli öttusa világbajnokságokon is indultam, ahol csapatban háromszor is a dobogóra állhattunk.

A futást és a lovaglást körülbelül egy évtizede már nem űzöm, és mostanra csupán az úszás maradt meg a napi rutinomban. Ahogy említetted, ma reggel is az uszoda vízében kezdtem a napomat. A síelés mindig is fontos része volt az életemnek, de tavalyelőtt márciusban arra a döntésre jutottam, hogy abbahagyom. Valahogy úgy érzem, hogy a mondás igaz: a baj mindig az utolsó menetben üti fel a fejét. Így hát az utolsó előtti lesiklásom után egyszerűen letettem a síléceket, és beleszúrtam őket a friss hóba, hogy búcsút intsek a téli kalandjaimnak.

Térjünk vissza 1990-be, az Innovációs Kamara megalapításának évébe.

Egy különleges időszakban, amikor Pungor Ernő, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság ikonikus elnöke, a kutatás-fejlesztési terület minisztere volt, megalakult egy 12 szakemberből álló testület, amelynek tagjaként én is részt vehettem. E közös munkánk során közösen fektettük le a kutatás-fejlesztés alapjait az országban, és irányítottuk a Központi Műszaki Fejlesztési Alap keretein belül az innovációra szánt állami forrásokat.

A kamara megalapításával az volt a célotok, hogy Magyarország egy innovatívabb országgá váljon. Hogyan képzeltétek el ezt a folyamatot?

1991-ben Pécsett megrendeztük a háromnapos konferenciánkat, amelynek célja a magyar műszaki fejlesztés lehetőségeinek alapos megvitatása volt. A rendezvényen körülbelül 250 résztvevő gyűlt össze, és az elhangzott előadások, valamint a résztvevők hozzászólásai alapján konkrét javaslatokat dolgoztunk ki a magyar innováció jövőjét illetően. Az itt levont következtetések azóta is megállják a helyüket, és a mai napig aktuálisak. Már akkor hangsúlyoztuk, hogy szükség van egy innovációért felelős minisztérium létrehozására, valamint arra, hogy szülessen egy törvény az innováció finanszírozásának kereteiről.

Nem sokkal később, 1992-ben, ahogy már említetted, elindítottátok az Innovációs Nagydíj pályázatot, amely felrázta a korábban tétlen innovációs szférát.

Több mint 1600-an pályáztak, és az összes pályázat közül körülbelül 270-et minősítettünk innovációnak. Jobbnál jobb cégek kapták meg az elismerést az elmúlt több mint 30 évben, olyan vállalkozások, amelyek működési alapgondolatát a mai napig az innováció adja. Tisztában vannak vele, hogy az innováció nem egy hirtelen jött ötlet, egy semmiből kibontakozó találmány, egy jól sikerült kutatás, egyetlen végig vitt szabadalom, hanem egy hosszú és következetes folyamat. Folyamatosan újabb és újabb eredményeket kell produkálni, ha a cégek innovatívak szeretnének maradni, mert ez az állandó gazdasági növekedésük feltétele Az innováció nem valami elvont dolog, annak minden pillanatban át kell hatnia a cégek teljes működését.

Az újonnan megalakult Innovációs Szövetségben hamar ráébredtünk, hogy elengedhetetlen a fiatal generációk bevonása is a folyamatainkba.

Párhuzamosan az Innovációs Nagydíj megalapításával, amely a vállalatok megismertetését és elismerését tűzte ki célul, a tehetséges fiatalok felkutatása is prioritást élvezett nálunk. Egy bécsi üzleti úton találkoztam egy olyan szervezet vezetőjével, amely részt vett az Európai Unióban megrendezett ifjúsági tudományos és innovációs versenyek szervezésében. Rajta keresztül magyar résztvevők is meghívást kaptak az eseményre, és nagyszerűen is szerepeltek. Három évvel később pedig már hivatalosan hívtak meg minket Brüsszelből. Így Magyarországon mi lettünk az első olyan szervezet, amelyik az Európai Unió innovációs intézményrendszerének hivatalosan is részévé vált.

Ahogy az eddigi beszélgetéseinkből is kiderült, rendkívül széles spektrumú tevékenységet folytatsz, és még számos, általad képviselt fontos ügy vár arra, hogy szóba kerüljön. A MISZ mellett több más szervezetnek és alapítványnak is te voltál az alapítója vagy vezetője. Mi a titkod? Hogyan tudod mindezt a hatalmas munkát egyensúlyban tartani, és honnan merítesz energiát ehhez?

Nekem a munka sosem csak munka volt, hanem szórakozás, hobbi is. Minden napomat meghatározták ezek a projektek. Én minden este kilenc órakor még bőven dolgoztam, akár éjfélig, vagy még tovább. Sosem fogom elfelejteni: egyszer délután 5-kor érkezett egy kérés az akkori főnökömtől, hogy másnap reggelre készítsem el egy tanulmány összefoglalóját. Aznap este színházba mentem a családdal, de sem a főnökömnek, sem a családomnak nem mertem nemet mondani. Úgyhogy a színház után, este 10 órakor álltam neki a feladatnak, és reggel ötig dolgoztam rajta. Úgy voltam vele, ha megkértek rá, megcsinálom.

Milyen izgalmasan telnek a napjaid mostanában? Milyen élményekkel gazdagodsz?

Felügyelem az Innovációs Szövetség tevékenységét, itt tiszteletbeli elnök vagyok, és vezetem a Pro Progressio Alapítványt. Itt az ösztöndíjak mellett díjakat is adunk, például a Pécsi Eszter Tanári Díjat, amelyet az első magyar mérnöknőről neveztünk el. Pécsi Eszter többek között Amerikában is dolgozott a múlt század '60-as éveiben. Manhattanben az összes akkoriban épült felhőkarcoló statikai megalapozását ő végezte el. Erre a díjra természettudományi területen dolgozó középiskolai tanárok pályázhatnak, közülük egy 6-8 fős szakértői bizottság választja ki a legjobbakat, akiknek egymillió forintos összeggel ismerjük el a kiemelkedő munkáját. Mert tudás, tanulás, és kiváló szakemberek nélkül nincs innováció, és én ezt minden erőmmel támogatom.