A véres Garam: Egy felfedezés eredménye A Garam folyó története nem csupán a természeti szépségekről szól, hanem sötét eseményekről is, amelyek mélyen beivódtak a helyi kultúrába. A folyó mentén fekvő települések emlékezete a múlt viharos időszakaira, am
Amikor 1944 végén Sztálin parancsára megindult frontparancsnokai között a versengés Budapest elfoglalásáért, a 2. Ukrán Front a Duna-kanyartól északnyugatra, a Garam és az Ipoly térségében próbálta észak felől bekeríteni a magyar fővárost. A 6. gárda-harckocsi- és a 7. gárdahadsereg támadása azonban a szívós magyar-német védelmen fennakadt, s e térségben a harcok egészen 1945 márciusának végéig tartottak.
Letkés és a Duna között a "Szent László" hadosztály védekezett, parancsnokuk, vitéz Szügyi Zoltán vezérkari ezredes szavainak szellemében:
A szovjet páncélos erők egészen Léváig hatoltak, így a német LVII. páncéloshadtest, köztük a kecskeméti 2. páncéloshadosztály, ellentámadást indított a Garam és az Ipoly között. Céljuk az volt, hogy megakadályozzák Budapest északi bekerítését. A Börzsöny nyugati lejtőin azonban megakadtak, és miután Letkés és Ipolyszalka az ellenség kezére került, a "Szent László" hadosztály hősies önfeláldozásának köszönhetően december 28-án visszavonult a Garam túlpartjára. Itt az ellenség Kicsind és Kőhídgyarmat környékén megerősítette a pozícióit. E küzdelmet a bátor bárcziházi Bárczy János főhadnagy így foglalta össze: "A Szent László hadosztály feladata az volt, hogy - a Garam vonalán - széles sávban védekezzen. (...) Egyedül maradtunk a Garam partján, szemtől szembe a támadásra kész szovjet erőkkel (...) Harckocsik ilyen mértékű összegyűjtését még sosem tapasztaltam (...)"
A Festung Budapest felmentésére indított "Konrad" hadműveletek idején a szovjetek 1945. január 6-án ismét támadásba lendültek. A Garam alsó folyásától elérték Udvardot, ám nem tudtak a Dunán partot váltani, hogy a IV. SS-páncéloshadtest hátába kerüljenek. Esztergomtól északra, a Garam nyugati partján a 7. gárdahadsereg egy 17 km széles és 16 km mély hídfőt képezett.
A környék lakói mély fájdalmakkal küzdöttek. Szénássy Zoltán, a komáromi helytörténész, részletesen beszámolt arról, hogy a fagyos időjárás miatt a kivezényelt emberek nem voltak képesek eltemetni a halottakat. "A földön szétszóródva feküdtek a megégett emberi testek és testrészek: itt egy kéz, ott egy láb, mindez a háború szörnyűségeit hirdette. De a Duna-part látványa volt a legmegdöbbentőbb. Az egykori piactérre vontatták a még használható szovjet tankokat. Az egyikben ott ült a vezetője, jobb kezével a botkormányt fogta, bal kezében egy csomó haj, ám a feje hiányzott."
Az Izsán készült rendőrségi feljegyzésből kiderül, hogy a szovjet megszállás idején a helyi lakosságot módszeresen kifosztották, háziállataikat levágták, és céltalan rombolásba kezdtek. Az erőszakos cselekmények során éjszakánként behatoltak az otthonokba és pincékbe, ahonnan nők tűntek el. Előfordult, hogy egy asszonyt a férje és gyermeke szeme láttára becstelenítettek meg, sőt, idegenek jelenlétében is. A közvélekedés szerint a szovjet katonák folyamatosan részeg állapotban voltak, leginkább a legrosszabb minőségű égetett szeszeket, kölnivizet és vodkát fogyasztva. Vandalizmusuk mögött főként ez a részeges lét állt.
Budapest elfoglalása után a szovjet hadsereg Bécs és Pozsony-Brünn irányába való előrenyomulását tervezte. A garami hídfőből kiindulva jelentős fenyegetést jelenthettek a dunántúli német erők bal szárnyára. Eközben a német parancsnokság is támadási terveket szőtt a Dunántúlon, hogy kiszorítsák az ellenséget és biztosítsák a felvonulási útvonalakat, valamint a stratégiai nyersanyagforrásokat.
A Garamnál újból fellángoltak a harcok: február 17-én megindult a "Déli szél" (Südwind) fedőnevet viselő hadművelet, célként megjelölve a szovjet garami hídfő felszámolását. Hajnali négy órakor, komoly tüzérségi előkészítés után a német 8. hadsereg gyalogsága és páncélosai az oda vezényelt I. "Leibstandarte" SS-páncéloshadtesttel együtt északról indultak meg, hogy a szovjeteket a folyóba szorítsák és hídfőket képezzenek Garamkövesdnél, Kőhídgyarmatnál, Kéméndnél és Bénynél. Előrejutásukat nehezítette a szovjetek mélyen tagolt védelmi rendszere, valamint az olvadás miatt felázott talaj.
A támadás váratlanul érte a szovjet erőket, mivel a felderítési tevékenység nem észlelte a készülődést. A megfáradt szovjet 24. és 25. gárda-lövészhadtestek hét hadosztályát egy hirtelen támadás során 260 páncélos jármű zúdította el. Másnap a német csapatok már 12 kilométer mélyen behatoltak a hídfő területére, február 19-én pedig sikeresen visszafoglalták Párkányt és Nánát, Búcs és Bátorkeszi között. Noha a szovjetek dominálták a légteret, a német előrenyomulást nem tudták megállítani; a 7. gárdahadsereg olyan gyorsan ürítette ki a hídfő déli szektorát, hogy két hadosztályuk szinte minden nehézfegyvere hátra maradt. Eközben folyamatosan érkeztek a szovjet erősítések Budapest irányából, ami a német parancsnokokban téves következtetéseket váltott ki, azt gondolván, hogy ellentámadásra készülnek.
Február 21-én a németek délről és nyugatról betörtek a műszaki zárakkal megerősített Kőhídgyarmatra, ahol a szovjet lövészek szívósan kitartottak. Tüzérségük és csatarepülőik megállították a németeket, akik csak február 23-án foglalták vissza a települést. Habár Bibit-pusztánál a szovjetek sikeres ellenlökést hajtottak végre, hídfőállásuk a Kéménd és Bény közötti partszakaszra zsugorodott. A szovjet tüzérség eredménytelenül próbálta meghiúsítani a németek felzárkózását, így azok február 24-én hajnali két órakor - rövid tűzcsapást követően - behatoltak a leszűkült hídfőbe és 17 óra 20 perckor birtokba vették. A szovjeteket visszaszorították a megáradt folyó keleti partjára, de ott már nem tudtak megkapaszkodni.
A harcok során a német csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek el, hiszen 6471 katonájuk esett el, és 134 páncélosuk semmisült meg vagy vált harcképtelenné. Ezzel szemben a szovjet oldalon 8800 fő vesztette életét. A németek emellett 90 szovjet harckocsit és önjáró löveget, valamint 334 tüzérségi darabot semmisítettek meg vagy foglaltak le.
A második világháború során a Waffen-SS utolsó sikeres támadásaként maradandó nyomot hagyott a történelem lapjain. A Garam folyó mentén viszonylagos nyugalom telepedett le, ahogy a frontvonalak átrendeződtek. A szovjet haderő bécsi-pozsonyi offenzívája révén elért területnyereségei következtében a német csapatok 1945. március 28-án kénytelenek voltak visszavonulni és elhagyni ezt a kulcsfontosságú védelmi vonalat.
